Egyik legszebbikét azoknak a Felső-Tisza-vidéki templomoknak, melyek évszázadokkal ezelőtti világról mesélnek. Hiszen ezen az árvizek által gyakran pusztított vidéken nem duzzaszthatták gigantikus városokká a falvakat, nem építhettek hatalmas ipar- és gyártelepeket, és nem lettek jómódúak sem az itt élő emberek. Ám éppen ennek, a több tucat emberöltőnyi szegénységnek páratlanul gazdag építészeti örökséget köszönhetünk. Ilyen Gyügye református temploma, melynek mennyezetét a reformáció után csodaszép, festett fakazettákkal ékesítették, és amelynek helyreállítását 2004-ben a műemlékvédelem Oscar-díjával, az Europa Nostra-díjjal ismerték el. Gyügye temploma a 13. század második felében épült, tipikus példájaként a jellegzetes román kori kis templomoknak: piciny lőrés ablakai, egyenes záródású szentélye, magasra épített, meredek hajlásszögű teteje volt. Az épületet a 17. század második felében a reformátusok vették birtokukba. Ezt követően készült a templom ékessége, a festett deszkamennyezet, melynek alkotója vélhetően azonos a csengersimai református templom – Szatmár legrégebbi temploma – festett deszkamennyezetének készítőjével. Az 1767-ben készült famennyezet minden kazettájára más és más, egyszerű, ám csodaszép motívumot festettek, amelyek bibliai bölcsességet sugároznak az írni-olvasni nem tudó, egyszerű emberek okulásául. A hajó 56 és a szentély 25 kazettája képekben meséli el a Tízparancsolat üzenetét, valamint az évszakokkal, az időjárással, illetve az égitestekkel kapcsolatos tudnivalókat. A sok-sok virágminta, geometriai forma, és a néhány felirat első pillanatra megfejthetetlennek tűnik, ám üzenetüket a türelmes szemlélő könnyen megértheti. A gyügyei templomot a 19. században természeti csapások sújtották. Az 1829-es földrengéskor megsérült: leszakadtak a boltozatok, tönkrement a tetőszerkezet. 1831-ben helyreállították, ám gyökeresen át is alakították. Nagyobbra nyitották az ablakokat, új, lapos formájú tető készült: jelentéktelen kis épületté vált. Viszont a templom szépséges szószéke és a padjai ennek a felújításnak köszönhetően 1833-ban készült el. A karzat a 19. század második feléből való. 2000-ben az épület alig hasonlított ahhoz, amelyet ma láthatunk, romló állapota a pusztulását sejtette. Lapos teteje gyakran beázott, nagy ablakain süvített a szél, meseszép festett kazettái egyre inkább tönkrementek. Ekkor a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal Debreceni Regionális Irodájának kezdeményezésére elkezdődtek az épület megmentésének munkálatai. A régészeti és művészettörténeti kutatás során kiderült, hogy a templom egykor gyönyörű építmény volt. A felújításkor elsőként a tetőszerkezet eredeti formáját állították vissza, melytől szinte megnőtt az épület. Kialakult a napjainkban látható gyönyörű arány a templomtest és a tetőszerkezet között. Miután visszanyerte az Árpád-kori templomok magas tetejű, cseppnyi házikókra emlékeztető formáját, visszaépítették a sekrestyét, az ablakokat pedig az eredeti, román építészeti stílusnak megfelelő formájúra szűkítették. Megmaradtak ugyanis olyan részletek, amelyek alapján a 13. századot idéző felújítást végre lehetett hajtani. A templom festett deszkamennyezetéről, szószékérő, padjairól és karzatáról a restaurátorok eltávolították az évszázadok alatt ráfestett rétegeket, így azok is visszanyerték hajdani színeiket. 2002-re teljesen helyreállították a templomot. Így napjainkban, ha belépünk falai közé, megérezhetünk egy cseppnyit az évszázadokkal ezelőtti korok világából. Amikor itt élő emberek vasárnaponként a legszebb ruhájukat felöltve mentek istentiszteletre a templomukba, ahol legalább egy kis időre elfeledhették a szegénységüket, a nélkülözést. Szöveg: Beregi-Nagy Edit Fotó: Bócsi Krisztián