Csúcstechnológiával tér vissza a lárvaterápia

2010. február 19. 12:19

A penicillin felfedezése miatt az évszázadokon keresztül bevett nyüvekkel való sebgyógyítás teljesen feledésbe merült. Az antibiotikum előtti korokban már bizonyított, csúcstechnikával segített eljárást hazai klinikán is alkalmazzák.

Sebgyógyítási céllal az ausztrál őslakosok, a közép-amerikai maják és az amerikai polgárháború katonaorvosai egyaránt sikerrel vetették be a Lucilia sericata nevű légyfaj lárváit, mert megfigyelték, hogy a nyüvek feleszik az elhalt sejteket, így gyorsítva a sebgyógyulást. A szakemberek által a 20. század csodájának tartott penicillin feltalálása teljesen visszaszorította a korábban bevett lárvaterápiás sebgyógyítást az orvosi gyakorlatban; igaz, például az Egyesült Államok hadseregében jelenleg is az egészségügyi tananyag része a gyógymód.

A lárvaterápia lényege, hogy a sterilizált lárvák enzimjei elpusztítják a kórokozókat, feloldják az elhalt szöveteket, a folyékony táplálékot pedig a lárvák fogyasztják el, anélkül, hogy az élő szövetet károsítanák. Használata Európában a nagy hadseregeket megmozgató napóleoni háborúk során terjedt el.



Az orvostörténeti szakirodalomban a végtagamputáció géniuszának tartott Dominique-Jean Larrey jött rá, hogy a légylárváktól fertőzött sebek gyorsabban begyógyulnak, mint a megtisztított sebek. Napóleon katonaorvosa az egyiptomi hadjárat során figyelte meg, hogy bizonyos légyfajok lárvái elfogyasztva az elhalt szöveteket, meggyorsítják a gyógyulást.



Az amerikai polgárháborúban a konföderációs hadsereg katonaorvosa jegyezte le hasonló tapasztalatát és kezdte mesterséges felülfertőzésekkel gyorsítani a sebgyógyulást.

Végül William S. Baer a világháborús sebesültek sebgyógytásában kísérletezte ki a lárvaterápiát, majd 1917-től kezdve írásba foglalta eredményeit. The Treatment of Chronic Osteomyelitis with the Maggot (Larva of the Blow Fly) címmel a Journal of Bone and Joint Surgery szaklapban 1931-ben közölt cikkében két olyan világháborús sebesült történetét írja le, akik egy hétig feküdtek étlen-szomjan a csatatéren. Amikor kórházba kerültek, állapotuk a várakozásokhoz képest meglepően jó volt, és mint írja „ha az éhség illetve szomjúság nem gyötörte volna őket, állapotukat akár kitűnőnek is minősíthetnénk”.

A veteránok sérüléseinek kezelése során aztán meglepve látta, hogy a sebben több ezer lárva ütött tanyát. A látvány persze undorító volt, a sebet azonnal kimosták, majd lekezelték. Az igazi meglepetés ezután következett: teljesen ép szöveteket találtak a csontra felépülve. A két háború között William S. Baer kísérletekbe kezdett: a Johns Hopkins Egyetemen légylárvákkal fertőzött 21 csontig hatoló sebfertőzésektől szenvedő pácienst. A kísérlet sikerült, a sebek gyorsan gyógyultak, 1931-ben publikált eredményei alapján pedig az Egyesült Államokban a lárvaterápia a mai napig elfogadott gyógymóddá vált.



A második világháború végén a penicillin felfedezése okozta eufóriában az eljárás feledésbe merült. A peniclin és más antibiotikumok elterjedése ugyanakkor nem hozott végső győzelmet az antibiotikumokkal szemben rezisztenssé vált baktériumok okozta fertőzésekkel szemben. Viszont a fekélyes sebek megbízhatóan steril körülmények között azóta is eredményesen gyógyíthatók a lárvaterápia segítségével.

Az antibiotikum előtti korokban már bevált, az Egyesült Államokban orvosilag is engedélyezett, csúcstechnikával segített, kórokozó-mentes eljárás Magyarországon nem került törzskönyvezésre, de a szegedi klinika foglalkozik vele egy nemzetközi kutatás keretében.