Viktor: Dentu-Magyaria 3. rész

XI. A KELETI SZABIRSÁG KÉRDÉSE

A Krisztus utáni évszázadok "keletrómai", majd "bizánci" diplomata-íróit és krónikásait nemcsak az hozta zavarba, hogy a "massagétákról" hirtelen kiderült, hogy azok hunok, hanem az is, hogy ezeknek a hunoknak egy része "szabirnak" nevezte magát a Kaukázus keleti végétől északra, holott az ókori írók Szabiriát és a szabirokat a Kaukázus nyugati végétől délre találták, márpedig Herodotos, Xenophon, Strabo, Cicero, Ptolomeus, Plinius stb. stb. szabirjai, meg Prokopius, Theophanes, Jordanes, Priscos rétor, Zakariás rétor, Menander stb. stb. szabirjai között több mint 1500 kilométer térbeli különbség van. Ez a körülmény máig megoldatlan rejtélye a történettudománynak is, amely a Kr. utáni századokban a hunokkal egy időben felbukkant Felső-Káspi-vidéki szabirokat, "Szibéria" névadóit, Ázsia belsejéből származó népnek állítja a hunokkal együtt. Az az egyszerű és kézenfekvő megoldás, hogy ezek a hunok éppúgy, mint a szabirok vándoroltak és vándorolhattak a dél-kaukázusi térből is a nyugat- és közép-ázsiai térbe az ókor folyamán, nemcsak az árja történettudománynak nem jutott az eszébe, hanem a magyarnak sem. Ez annyival is csodálatosabb, mert az ókori kútfők által megrajzolt "szkithák" külseje, öltözködése, fegyverzete, szokásai, harcmodora, hitélete szinte kísértetiesen ugyanazok, mint a 7-8 évszázaddal később felbukkanó hunoké, szabiroké, oguroké, avar-kúnoké, majd magyaroké. A "szkitha" "massagéta"-méd-asszír-szabir-hun-avar-ogurmagyar vonal lényegében és formákban, sőt, amint ez egyre tisztábban látszik, nyelvben is, egy természetes ütemben fejlődő folytonosság, amit ennek a folytonosságnak egymást logikusan és következetesen követő történelmi dátumai is igazolnak, annak ellenére, hogy ezek a dátumok a legkülönbözőbb közép-ázsiai, elő-ázsiai, kelet-európai és dél-európai kútfőkben jelennek meg, mint egy tisztán megrajzolható futópálya stafétabotjai. Az a konokság, amivel a nemzetközi árja történettudomány nem akarja észrevenni ennek az egybetartozó vonalnak töretlen folytonosságát, talán megmagyarázható azzal, hogy egy ilyen felismerés és beismerés egyszerűen kirántaná a talajt az ókor és a koraközépkor történetét másfél évszázad fáradságos munkájával megkonstruált hipotézis alól, az a konokság azonban, amivel ezt a magyar történet számára tiszta megoldást hozó, sőt előnyös felismerést a magyar történettudomány is elutasítja, nem magyarázható meg. E sorok írója nyilvánosan felteszi a kérdést; milyen bizonyíték, vagy bizonyítékok zárják ki azt a lehetőséget, hogy a Krisztus előtti évszázadokban Nyugat-Ázsiában talált szabirság a Kur-Alföld-Káspi-partvidék természetes és logikus útvonalán az ősi Szubartuból került Nyugat-Ázsiába. Ha ugyanis semmi logikai, vagy ténybeli bizonyíték ezt nem zárja ki - mint ahogy nem zárja ki - a "szabir" név feltűnésében az ősi Szubartun kívül az észak-káspi térben is, semmi feltűnő, vagy érthetetlen, vagy ellentmondó nincs. A 13. századig pl. a Kárpát-medencében is és a tőle 2500 km.-re fekvő Közép-Volga térben volt egy-egy azonos nyelvű és etnikumú "Magyarország". Miért ne fordulhatott volna elő ugyanez a szabir esetben is? Egy délnyugat-kaukázusi Szparda-SzapardiaSzibár-Sziszpirisz meg egy nyugat-ázsiai Szibéria között semmi egymást kizáró ellentmondás nincs. Az, hogy a dél-kaukázusi Szapardia területén éppúgy volt Mazara, Madara és Mazar, vagy Madar nevű helyiség, mint ahogy a Szibéria szomszédságában levő Kuma mentén is volt Madzar, csak megerősíti ezt. De megerősítik a történelmi események is. A Szubartut tárgyaló előző fejezetünkben említést tettünk Ispakai, Bartatu és Madyes királyok "északi barbárjairól", az asszír birodalom Kr. e. 7. szd.-i szövetségeseiről, akik Kr. e. 670 körül észak felől, a Kur és a Kaukázus irányából érkezve megjelennek a mezopotámiai tér észak-keleti peremén, huszonnyolc éven keresztül döntő szerepet visznek az elő-ázsiai politikában, majd Kr. e. 640 körül hirtelen eltűnnek ugyanabban az irányban, amerről egy emberöltővel előbb megérkeztek. Ezeket a "barbárokat" a kétszáz évvel későbbi görög írók szkítáknak mondják, s- mivel azonban ezek nyomtalanul, mindössze töredékeket hátrahagyva, eltűnnek a Kaukázus- Káspi- Kur térségből és egy emberöltővel később egy "hun civilizáció" indul el az Altáj-Bajkal-Aral-térben az orosz archeológia megállapításai szerint, nyilvánvaló, hogy ezek a "szkithák" a Káspin- inneni hunok voltak, akiknek elhagyott területeire nyugati irányból érkező csoportokban szubartui lakosság telepedett, amelyet, ugyancsak nyugati irányból kimmeri és örmény hullámok követtek néhány emberöltővel később, akik a földrajzi bizonyítékok szerint, a nyugati szabirság és az egykori hun terület közé ékelődtek be az asszír birodalom összeomlása után újraéledő szabir-káld birodalom keretében. Rámutattunk arra is, hogy a Kurással meginduló perzsa imperializmus Tamár királynő uralkodása idején kiterjeszti az uralmát erre a területre is Kr. e. 536-ban, csupán a Káspi-vidék mozgékony törzseit nem képesek a perzsák uralmuk alá hajtani újból és újból megismételt kísérletek ellenére sem, mert egy-egy hadjárat idején ezek a törzsek egyszerűen elhúzódnak, majd a hadsereg elvonulása után újra visszatérnek, leigázatlanul. Minden történelmi jel és logika szerint ez az a korszak, amikor a szabirság keletre húzódott része a perzsa zaklatások nyomására elhagyja, vagy legalábbis jelentékeny mennyiségében elhagyja ezt a területet és a Kaukázus keleti vége és a Káspi-tenger közötti kapun át az észak-káspi-régiób állnak értesítések rendelkezésre, néhány évvel később azonban az arabok már a bizánci határt nyugtalanítják és az északi területek újra arab kézben vannak. Az arab foglalás ezúttal végleges s a visszavonult meotiszi szabir erők minden valószínűség szerint egy újabb hullámot hoztak Meotiszba az elveszett hazából magukkal. Bár a háború időtartamáról, befejezéséről konkrét adat nem áll rendelkezésre, más adatokból következtetve a visszavonulás 764-765 körül (11) ment végbe s ezután az újabb és utolsó felszabadítási erőfeszítés után a meotiszi szabirság államalapítása véglegessé vált. A komplexumban van egy figyelemreméltó elem s ez a háborúban résztvevő kovarezmi hadosztály. Ennek az adatnak a fényénél teljesen új megvilágításba kerül a Kézai- Gestának az a meglepő állítása, - amit történettudományunk, mint olyat, ami földrajzilag, történelmileg és "finn-ugorilag" lehetetlen, elvetett - hogy Csaba kovarezmi perzsa nőt vett feleségül, - "nam mater ejus de Chorasminis orta erat" írja Kézai Edemennel, Chaba fiával kapcsolatban. Csaba a hadjáratból egy kovarezmi származású feleséggel tért haza s ez a feleség a Kazáriában élő kovarezmi emigráció egyik tagja lehetett. Csaba fiának, és utódának, neve - Edemen - tiszta perzsa név. Ezzel a Csabával egyébként, akinek létezését a "finnugor" elméletbe be nem erőszakolható minden elemmel szemben elutasítóan viselkedő magyar történettudomány egyszerűen kétségbe vonja, foglalkoznunk kell. Arra a genealógiára, amit gestáink és krónikáink Árpád fejedelem származásáról adnak, a magyar történettudomány, mint komolytalan, hitelt nem érdemlő, középkori dicsekvésre nem sok ügyet vetett. Árpád nagyapjának, Ügeknek a létezését a mondák világába utalták, akit a Hóman-Szekfü "Magyar Történet", amely a frank határőrvidék Pribina nevű alkalmazottjának egy teljes oldalt szentel, egyetlen mellékmondatra sem tart érdemesnek. Ügek kagán nagyapjára, Csabára azonban csak legyinteni szoktak, mint afféle naiv "krónikás" közlésre, hiszen Attila fia, hősmondáink "Csaba-királyfia", évszázadokkal korábban élt, mint Ügek nagyapja. Pedig talán érdemes lett volna ezzel a névvel egy kissé tüzetesebben foglalkozni, egy ilyen vizsgálódás ugyanis meglepő eredményekkel gazdagította volna őstörténeti adatainkat. Feltűnő mindenekelőtt az a tény, hogy helységneveink sorában olyan sok "Csaba" fordul elő (Békéscsaba, Rákoscsaba, Hejőcsaba, Csabacsüd, stb., stb.) annak ellenére, hogy honfoglalás kori és honfoglalás utáni történetünknek egyetlen ily nevű szereplője nincs, ellentétben más árpádkori helyiségneveinkkel, amelyek mind tényleges személyek neveit viselik, mint pl. Solt, Kál, Bogát, Bulcsú, Jutas, Üllő, Keve, Szemere, Doboka, Szolnok, Miskolc, Kalota, Tétény, Szalók, Taksony, stb., akik mind valóságos személyek voltak. Feltűnő az is, hogy egyetlen "Attila" helységnevünk sem volt a múltban sem, "csaba" helységneveink tehát nem utalhatnak Attila legkisebb fiára a három közül s az is megjegyzésre méltó, hogy "csata" helységneveink nem Erdélyben, a Csaba-kultusz földjén vannak, hanem mindenfele, ugyanúgy, ahogy pl. a Kál helységnév is az ország legkülönbözőbb részein megtalálható. László Gyula kitűnő könyvében (12) egy rendkívül érdekes fejtegetés van a "legkisebb fiú" különleges státusáról az ősi magyar családban. ő örökli a szülői házat, ő folytatja a szülők életét és viszi tovább a szülök gazdaságát és már gyermekkorától kezdve bizonyos jogok illetik meg a család szervezetén belül. Előkelő helye van az ültetésrendben az asztalnál, halála esetén a családi temetkezési helyen. Még a legújabb időkben is neki jár sok vidéken az utcai szoba, a "nagy ház", ha megnősül, amit neki kell átengedni, akármelyik bátyja lakik is benne előzőleg. Népmeséinkben mindig a harmadik fiú oldja meg a feladatokat, amikbe az első kettőnek beletörött a bicskája, neki segít a táltos paripa, ő öli meg a sárkányt, ő menti meg a királyleányt. A harmadik fiúnak táltos-ereje van. Ezeknek a feltűnő találkozásoknak az alapján már évek óta foglalkoztatott a gondolat, hogy Gyula, Béla, Zsolt szavaink módjára, vajon nem valami különleges fogalmat jelölő szó volt-e eredetileg a Csaba, tehát nem "csaba" volt-e ennek a névnek is az őse, mint ahogyan a "gyula", a "béla", a "zsolt" pl. azok voltak. Mikor aztán szumirban megtaláltam a "kál" szót, amely "ver" és "erős" fogalomcsoporton kívül "elöljárót", "elsőt", "elsőszülöttet" jelent - (vagyis Kál helységneveinknek a valószínű magyarázata az, hogy azokat egy bizonyos nemzetség elsőszülöttje házasodáskor alapította) továbbá ugyancsak szumirban megtaláltam az "ucc" (öccs) és az "aba" (hiány, kevés, rövid, kicsi, elfogy, apad) szavakat is, felvetődött a lehetőség, hogy a "csaba" családtag-név, olyan, mint az "öccs", "báty", "húg", "nén" és társaik, és "legkisebb fiút", "legkisebb fiútestvért" jelent, vagyis azt a fiút, akivel lezárul a gyermekáldás, aki az utolsó a gyermekek között, vagyis "ucc-aba", "öccscsaba" ugyanúgy, mint ahogy a "kál" az első a fiúk között (13). A "Csaba" helységnevek magyarázata eszerint az volna, hogy azok bizonyos családok legkisebb fiainak alapításai. A "Csaba" az utolsó fiúgyermek és talán csak akkor és olyan családokban van csak, ahol éppen három fiú van, és ahol fiú az utolsó gyermek. Ennek éppen ezért, talán valamilyen különös képességet, valami babonás erőt tulajdoníthattak, hiszen harmadik volt és az utolsó a családban. Az ilyen, a gyermekek sorát lezáró "harmadik fiú" lehetett az ősi nomenklatúrában a- Csaba, az "örökös" Márpedig ha ez így van, akkor krónikánk állítása Ügek nagyapját illetően nem krónikás naivság. őstörténetünkben ugyanis nem kevesebb, mint három Csaba fordul elő és a fenti szófejtés szerint ezek nem mások (s így kell őket szemügyre venni), mint három fiútestvér legfiatalabbjai. Az első Attila legkisebb fia, akinek tulajdonneve Irnik (csak mondáink nevezik "Csabának", mert Attila harmadik fia volt) s aki hozzávetőleges időbecslés szerint Kr. u. 453-514 k ban Dentu-Magyaria egykori városai felől az adataink, az, hogy Dentu-Magyariában jelentékeny számú város létezett s hogy ezek legnagyobb része szabir alapítás volt, teljesen bizonyos, márpedig ez eltagadhatatlanul azt jelenti, hogy a "barbár" és "nomád" magyarok akkori hazája a 8. és 9. szd.-ban sokkal urbanizáltabb volt, mint a 8. és 9. szd.-ok határozottan rurális jellegű, paraszti Nyugat-Európája, amely a 10. szd.-ig egyetlen olyan városalapítást sem tud felmutatni, amely nem görög-római eredetű. A Krím-félsziget északi bejáróját jelentő szűk folyosóban levő Szurozs (Sudgea) birtokba vétele Edemen szabirjai részéről a kazár kereskedelmi útvonal helyett saját útvonal kierőszakolása a krimi görög kikötőkbe, és így aligha véletlen a tény, hogy ezzel a Donec-vidék megszállása és a kovácsközpont Kievbe kerülése esik egybe. Edemen anyjának rokonságát egyébként a kovarezmi emigránsok jelentékeny számmal követhették Kazáriából (az emigránsok helyzetét, problémáit, pszichózisát mi nagyon jól ismerjük ahhoz, hogy a fenti megállapítást többnek tekintsük hipotézisnél) Szabiriába, ahol az uralkodó félig kovarezmi, sőt emigráns leszármazott és a volt perzsa arisztokrácia és középosztály, nemcsak, hogy semmi esetre sem "nomád", hanem határozottan urbánus ösztönzöttségű. Egyébként is, ha a 20. szd. Magyarországából csak a falvakat és az ötmillió parasztot látjuk és szemléljük, akkor Magyarország földműves parasztnemzet, ha viszont Pestet nézzük ezer kávéházával, színházaival, operaházával, operettjeivel, íróival és színésznőivel, filharmóniájával és dekadenciájával, akkor a kép Páris Franciaországa. Végül pedig Meotisz is "folyóköz", "Mezopotámia", a kibontakozó civilizáció tehát "parti", akárhogy is él a Donec és Dnyeper közti alföld provinciális lakossága. De a terjeszkedés során került szabir fennhatóság alá idegen, krimi, alán és az északi terjeszkedés folyamán, főleg a Donec-völgyben, szláv elem is, akik még csak nem is u. n. lovas-népek voltak. Dentu-Magyaria társadalma tehát sok-foglalkozású, sokrétű és sokkal bonyolultabb annál, semmint, hogy "nomád" lehessen. A későbbi honfoglaló magyarság "nomád" elemeit, főleg majd az Etelközben csatlakozott "onogur" törzsek fogják adni, Kazária nyugati-gyepű népe, a Meotisztól északra, a Don és Donec között elterülő alföld pusztázó határőr-törzsei. A nyolcvanas és kilencvenes években a gyér adatokból is szemmel látható lendületű terjeszkedés iránya határozottan a Dnyeper-vonal és semmi esetre sem a Don-vonal. A Don-vonal -a 8. szd. folyamán - határozottan és erélyesen kazár ellenőrzés alatt áll és Edemen uralkodásától kezdve száz éven át változatlanul barátságtalan a viszony Kazária és Dentu-Magyaria között. Mivel pedig Kazária a 9. szd. eleje óta határozottan nem imperialista katonaállam többé, hanem határozottan kereskedő-állam, a barátságtalanság alapja minden bizonnyal "kereskedelmi". Dentu-Magyaria Kazária kereskedelmi érdekeit sérti, mégpedig a jelek szerint igen érzékenyen. Mivel pedig Kazária nagy kiterjedésű, erős állam, a tér "nagyhatalma" és számos kis szomszéd nép ura, az a körülmény, hogy Dentu-Magyaria zavaró jelenlétét Kazária "sommásan" nem intézi el, arra mutat, hogy a fiatal államnak jelentékeny katonai ereje van. Azoknak a szabir törzseknek a számát, amelyek Csaba törzsét követve elhagyták azt a földet, ahol már Herodotos korát jóval megelőző idő óta laktak, nem tudjuk. Mindenesetre az egykor húsz törzset számláló szabir népnek az a része. amely az alárendeltség és szolgaság kilátásával szemben a kivándorlást választotta az arab nyomás fokozódása idején és az elnyomatásba való belenyugvás helyett "asphali"-vált lett, jelentékeny mennyiség lehetett és egész bizonyos, hogy több törzsről volt szó. Ez az állítás jóval több, mint egyszerű hipotézis, mert erre számos közvetett bizonyíték van. Az első Konstantinos Porphyrogenitos, aki azt jegyezte hogy a "besenyő vándorlás idején" a szabirok egy része "ad partem orientalem Persidis" visszaköltözött. Ha a szabirságnak Meotiszba vándorolt mennyisége csupán egy törzsére korlátozódott volna, az új törzsszövetséget tervező Megyer törzs, felének leválása után, nem lehetett volna az etelközi törzsek legerősebbike és leggazdagabbika. Márpedig a honfoglaló törzsszövetség legerősebb törzse a Megyer törzs. A második az a tény, hogy az őstörökök törzsi szövetkezései soha nem állottak két törzsből. A legkisebb törzsszövetségi létszám három törzs, hiszen a törzsszövetségekben az egyes törzseknek különböző volt a funkciójuk. Ezek a tömörülések nem pusztán katonai, hanem gazdasági tömörülések is és a három alapfunkciónak, védelem, táplálkozás, felszerelés, meg kell lennie. A javak cseréje egy szervezeten belül gyorsabb, simább és biztonságosabb. Ha tehát a Meotiszba induló szabirok több törzsből tevődtek össze, számuknak legalább háromnak kellett lennie. Egy ezer kilométeres helycserét egy magános törzs nem hajthat végre. Az új hazát katonailag is meg kell szállni. A harmadik s legdöntőbb pedig az a tény, hogy a honfoglaló törzsszövetség megszervezői és a honfoglalás irányítói a szabirok voltak, a törzsszövetség szavazás útján választott etelközi vezető-törzse szabir volt, a Megyer törzs feje, és nem az onogur törzsek kendéje lesz majd a választott vezér. A szövetségben a szabirok tehát többségben voltak, hisz ez a törzsszövetség hét törzsből állt, márpedig, mint a mű első részében kimutattuk, a lebediai onogur törzsek száma nem lehetett nagyobb háromnál. A negyedik tény az, hogy az idegen források szerint, a Dentu-Magyaria-i szabirság vezetője "kagán" címet visel, 13. Az e letet, a továbbiak ezzel még nem voltak elintézve sőt a nehezebb, a pillanat súlyos problémája még csak most következett. A törzseknek a Don-kanyarból a Dnyeperig 4-600 km kellett megtenniök s mivel egyidőben indultak, 3- 4 heti út után, egy-két heti különbözettel nagyjából egy időben érték el a Dnyepert. Így, mivel a nagy folyón az egyetlen biztonságos átkelőhely Kievnél volt, a lassú és aránylag kis volumenű átkélés következtében a város balparti környékén néhány nap alatt 150-160.000 ember és állatok ezrei zsúfolódtak össze hely és legelő nélkül olyan körülmények között, hogy akár egy kazár, akár egy besenyő támadás szörnyű katasztrófát jelenthetett volna, hisz az átkelés hosszú heteket igényelt. Az érkezőket tehát legeltetési szempontok szerint el kellett helyezni, köztük a rendet fenn kellett tartani, hátukat katonai fedezettel biztosítani kellett s az átkelést technikailag és rendészetileg egyaránt egységes irányítás alá kellett venni. A dolog nagy dolog, hadjárattal felér. Mintegy másfélszázezer - a Nyék törzzsel együtt kétszázezer főnyi ember, asszony, gyermek, közel egy milliónyi állat átkelésének beosztása, lebonyolítása, a tömeg elhelyezése, ellátása fegyelmezése s a legalább egy hónapig tartó átkelési manőver katonai biztosítása olyan feladat és olyan teljesítmény, melynek nagyságáról csak tapasztalt hivatásos katonáknak van megközelítőleg tiszta fogalmuk, hiszen mindez egy ellenség által esetleg támadásnak kitett területen megy végbe s mint a néhány évvel későbbi nagy vándorlás és honfoglalás, majd azután a nyugati hadjáratokat végrehajtó magyar katonai kapacitás mutatja, minden komoly ember és anyagveszteség nélkül. A Kievi Krónikában semmi nyoma valaminő besenyő támadásnak nincs. Az első onogur törzs, amely a többieket valószínűleg hetekkel megelőzve a túlsó partra kerül, a Nyék törzs, amely azelőtt is a legnyugatibb, előretolt törzs volt és legközelebb feküdt Kievhez. A többiek átkelését Kievből irányítva és ehhez saját törzsének nélkülözhető katonai erejét minden bizonnyal felhasználva, Árpád hajtja végre, hiszen Kievben ő rendelkezik s mióta pajzsra emelték, a nekilódult népnek ő a "zakanosa", ő a kagán. A szabir kagán, Álmos (16) a másfél évszázadon át fennállott Dentu-Magyariának utolsó kagánja, hetven esztendős korában öreg emberként hagyta el apái földjét. A dédapák örökségének likvidálását azonban már nem ő hajtja végre. Dentu-Magyaria és Lebedia likvidálásának nagy és keserű feladata fölé már Álmos fia, Árpád intelligens katonafigurája magasodik, akinek lovas alakjára már a hetvenes évek óta két különböző nép figyel... XVI. ÁRPÁD /840-907/ Álmos fia, Árpád, akinek az európai történet egyik legnagyobb szabású és legidőállóbb alkotása, Magyarország megalapítása személyes teljesítménye volt, Kievben született normális valószínűség szerint Kr. u. 840-ben, vagy 841-ben. Álmos 20-21 éves fiatal házas ebben az időben, aki 840-ben cserélte fel a szülői otthont önálló kievi háztartással, ahol, a Kievi Krónika adataiból kiolvashatóan, egy évtizedet tölt, valószínűleg apja haláláig, 850-ig. A kievi vár igen fontos stratégiai pont. Biztonságához, a kovácsműhelyek zavartalan működéséhez, fontos érdek fűződik ezekben a feszült években, és a Nyék törzs vezérének a lánya nemcsak feleség, hanem zálog is, sőt ennél is több, politikai bázis. Politikai bázis az onogur törzsek megnyeréséhez egy szabir- kazár konfliktus esetére; márpedig egy ilyen konfliktusban ez igen nagy tétel, 20.000 lovas. Dentu-Magyaria hadereje ezzel a 20.000 lovassal kiegészítve, sakkban tudja tartani az egész Kazáriát. A kunduhoz férjhez adott kazár hercegnő mindenesetre ellensúlyozva van, az ugyanis, hogy az onogur határőrvidék "kunduja" a harmincas évek végén a kazár királyi rokonságból kap feleséget, vitathatatlanul politikai sakkhúzás volt a kazárok részéről. Az onogur törzseken belül ezekben az időkben talán némi nyugtalanság észlelhető, uraik és elnyomóikkal szemben talán már kezdenek mutatkozni annak az elégületlenségnek a jelei, amelyek majd egy felkeléshez és annak vérbefojtásához, majd azután az onogur törzsek Kazáriától való elszakadásához fognak vezetni, majd ha erre a kedvező időpont - a besenyők érkezésével beköszöntő zavarok idején - elérkezik. A Nyék törzs mindenesetre máris szoros kapcsolatban áll a szabirokkal s ez fenyegető jel Kazária számára, ami ötven év múlva a birodalom bomlását indítja el. A honfoglalás esztendejében "ifjú" Árpádról kiformálódott történettudományos hipotézis - akár Hómané ez, akár másé - tarthatatlan és kizárólag azon alapul, hogy a honfoglalás előtti években - 893-ban - Árpádnak fia született. A dologgal tüzetesebben kell foglalkoznunk. Árpád első és utolsó fiának, Leventének és Zsoltnak a születése között egy teljes emberöltő telik el. Ez az adat olyan feltűnő, olyan sokatmondó, hogy erről az adatról önmagában egy terjedelmes tanulmányt lehetne és kellene írni. A Hóman-Szekfü Magyar Történet egyetlen mondatot, még csak egy tűnődő kérdőjelet sem szentel neki. Hóman Bálint, a szintézis árpád-kori köteteinek szerzője a honfoglaláskori Árpádot "ifjú fejedelemnek" írja. Álmos 893-ban, 75 éves korában hal meg s Árpád az első fia volt, s talán az utolsó is, aki életben is maradt. A 895-iki bolgár háborút Árpád legidősebb fia vezeti, aki ekkor már, apja örökét átvéve, a Nyék törzs feje és tapasztalt hadvezér, azonfelül többgyermekes családapa is. Levente a bolgár háború idején már a harmincas éveit tapossa. Egy egész háborút és egy egész hadsereget ezer évvel ezelőtt sem bíztak 20-24 éves gyerekarcú hadnagyokra. Egyébként is Álmos 819-ben születik, Árpád minden józan feltevés szerint 20-22 évvel később, tehát 839-841 körül (1) és ugyanilyen józan feltevés szerint 860 körül nősülhet. Abban a korban az egész korai, legalábbis mai felfogás szerint egészen korai nősülés a szokásos. Már maga akkori életforma is előírja ezt. Tizennyolc éves korára a fiú már harcos és harcos férfiszámba megy. Dentu-Magyaria katonai akciói feltűnően 860-ban indulnak A krimi háború ideje 860, a pannóniai hadjáraté 862. Árpád a század utolsó évtizedében már ötvenes éveit élő, tehát semmi esetre sem "ifjú" fejedelem. Sőt már elsőszülött fia sem "ifjú". Árpád, minden körülmény egyezése szerint már 55 éves a bolgár háború idején, 895-ben. Ha lényegesen fiatalabb volna, nem a fia vezetné a bolgár háborút, hiszen ez a háború nagyon fontos, ez a háború a honfoglalás előbiztosítása. Árpád nősülését 99 százalékos valószínűséggel tehetjük 868-860 közé és ez azt jelenti, hogy gyermekeinek zöme a hatvanas években születik. Név szerint is ismert fiai (Levente, Tarhos, Üllő, Jutas) s valószínűleg lányai is, a dolgok normális és logikus rendjén, a házasság első 10-15 évében születnek. Négy megmaradt fiú több születést is feltételez, hisz 1100 esztendővel ezelőtt a gyermekhalandóság nagy, és ha Árpádnak néhány leánya is van, ami valószínű, a feleség szülési teljesítménye valóban figyelemreméltó. Egy mindenesetre cáfolhatatlan tény. Harmincöt éven keresztül folyamatosan szülni nem lehet. Márpedig Árpádnak 893-ban, a bolgár háború előtt két évvel, a honfoglalás előtt 3 évvel ismét fia születik, Zsolt. A gyermek hosszú szülési szünet után születik, hisz egy családban a gyermekek születése soha nem osztódik szét 30 vagy még több esztendőre. Már még egy 8-10 éves szünet utáni születés is általában rendkívüli eset, márpedig, ha Árpád családi élete normálisan folyt, Zsolt és az előtte való gyermek között 15-20 évi szünet van. A csecsemőnek 6-8 éves unokaöccsei vannak. Árpádnak Zsolt születése idején már nagyocska unokái kell, hogy legyenek (2). Konkrét születési adatok nemlétében (3) a magyar történet művelői egyszerűen elvesztették a fejüket ebben a családi zűrzavarban, pedig van két iránymutató, amely a rébuszban megoldással biztat: Az egyik az a tény, amely felől bármelyik orvos felvilágosíthatta volna a történészeket, hogy olyan társadalomban ahol rendszerű a korai házasságkötés, a feleségek életkora általában ugyanaz, sőt inkább magasabb, mint a férfié, Árpád első felesége tehát Zsolt születésének idején 53-55 éves lett volna, vagy esetleg még több, márpedig ebben a korban a fogamzás, különösen hosszú szünet után, valószínűtlen, sőt lehetetlen. A 45. és 50. évek között a nőknél a petetermelés megszűnik. A másik az a tény, hogy Zsolt külsejében feltűnően más, mint Árpád többi gyermekei, mintha nem ugyanattól az anyától született volna. Zsolt, amint krónikáink leírják, "kissé selyp, szőke, fehérbőrű, puha, középtermetű", Álmos viszont a krónikák leírása szerint "szép, de barna orcájú, a szeme fekete, de nagy, termete magas és karcsú, a keze nagy, az ujjai vaskosak". Ha a múlt kutatója a fentiekben előadottakat egybeveti, lehetetlen arra a végkövetkeztetésre nem jutnia, hogy Árpád kétszer nősülhetett, s a második feleség északi fajhoz tartozó szláv, vagy normann asszony lehetett. Kiev barátságos átadása az Etelközbe történt eltávozáskor és az Árpád-ház meg a kievi normann fejedelmi ház közötti, századokon át tartó baráti, sőt rokoni kapcsolatok - erre mutatnak. Olegnek és maroknyi viking-kalózának vakmerő és romantikus megjelenésébe Kievben sok minden belefér. A 884 (a vikingek megjelenése), a 888 (a dnyeperi átkelés), és a 892 (Árpád fejedelemmé választása) figyelemreméltó adatok, és Zsolt 893-ban születik. A komplexumba egy politikai kezesként férjhez adott és feleségül vett normann asszony figurája igen logikusan beleillenék. 10. Vernadsky szerint a Krónika időpontja téves, a dolog hat érvel előbb, 878-ban történt. Vernadsky ezt arra alapítja hogy a Krónika a 860-i krimi háborút 866-ra teszi, szerinte tehát minden a Krónikában adott dátumból le kell vonni hat évet. E sorok írója ezt nem látja be. A magyar fejlemények 884-re mutatnak. 11. A 888-as időpont mint fentebb említettük, egybeesik Szvatopluk morva fejedelemnek lázadásával és kíméletlen támadásával Arnulf és az u. n. "avar hercegség" ellen, amely szintén Arnulf fennhatósága alá tartozik. Arnulf, Bajorország és Pannónia hercege a császári trónra törekszik s ezt használja ki Szvatopluk arra, hogy függetlenítse magát a frank hűbéri viszonytól. Arnulf, hogy minden erejét a császári trón megszerzésére fordíthassa, kiegyezik (átmenetileg) Szvatoplukkal, aki néhány évre a helyzet urává válik a Kárpát-medence északi régiójában s innen ered az avarok segélykérése amit Anonymus említ. Ennek 888-ban, de semmi esetre sem 887 előtt kell történnie. 12. A kialakuló kievi fejedelemség és a magyarok között évszázadokon át barátságos, sőt családi a viszony. Ez nemcsak a magyarok és a normannok barátságos elválására, hanem családi kapcsolatra is mutat. Vászoly fiai pl. 140 évvel később, ősük városába, Kievbe menekülnek. 13. Igor Konstantinosz bizánci császár és Zsolt magyar kagán kortársa. 14. D. M. Dunlop már idézett munkájának megállapítása. 15 A besenyő invázió során felszabadulnak és önállósulnak a volgai bolgárok és a barszilok is. A határőrvidékeitől és vazallus-hadseregeitől megfosztott Kazária számára ez a vég kezdetét jelenti. Fokozatosan összébb zsugorodva 120 év múlva végleg elbukik. 16. Az Álmos név különböző formákban fordul elő az egykorú és későbbi forrásokban, mint Almusz, Almus, Almisz, Almysz, Almutzes, Olom. Álmos halála után mintegy 40-50 évvel viselte ezt a nevet egy közép-volgai bolgár fejedelem is. 1. Az adat csupán becslés, de józan és plauzibilis feltevése Árpád születési idejének. Álmos 840-ben létesít külön háztartást Kievben. Azt kétségbe vonni, hogy ez nősülésével függ össze, egy 21 éves fiatalember esetében, már okvetetlenkedés volna Álmos kora szerint 837-838-ban nősülhetett és Árpád születését 840 utánra tenni a rendkívülibb, a valószínűtlenebb eshetőség, ami, természetesen kizárva nincs ugyan, azonban minél jobban távolodunk a 840-tót, annál extrémebb a lehetőség, ennélfogva annál kisebb a valószínűség. PI. 850 - 11-12 évvel a házasságkötés után - már egészen extrém feltevés volna, mégis meg ez a dátum is egy 46 éves Árpádot jelentene a honfoglalás idején és egy 27- 28 éves Leventét, még extrém esetben is! Álmos kései születése lám annyira feltűnő eset volt, hogy népmondáinkban is fennmaradt, ilyennek tehát Árpád kései születése esetén is lenne nyoma. 2. Néhány beszédes körülményre mutatunk rá. A Nyék törzs a déldunántúli szállásvidékét (Somogy, Vas, Zala) 900-902 körül foglalja el. A törzs vezére Levente fia, Bogát kál ebben az időben, viszont Zsolt, Levente testvére, a Déldunántúl elfoglalása idején 7-8 éves gyermek. Egy másik ilyen körülmény szintén nagyon sokat mond. A jelek szerint Árpád második fiának, Tarhosnak unokája (Tevel fia) Tormás Vérbulcsuval lehetett körülbelül egyidős. Bizáncba is együtt mennek diplomáciai látogatásra 948-ban, ez időben tehát már meglett ember mind a kettő. Együtt keresztelkednek is meg (Vérbulcsu 910 körül született, 937-ben már egy európai méretezésű hadjáratot vezet). Mivel Zsolt ezekben az években - egy-két évvel előbb - hal meg, a helyzet az, hogy Tormás a nagyapja testvérének a kortársa. Apja, Tevel előbb születik és előbb is hal meg, mint nagyapja testvére Zsolt. A "nagybácsi", akinek 6-8-10 évvel idősebb "unokaöccsei", vannak, a rokonsági viszony megállapításában nagy konfúziót idéz elő. Koppányt István nagybátyjának állítja az István-legenda idegen származású szerzője, noha unokaöccse volt annak ellenére, hogy Istvánnál 10-12 évvel idősebb, hisz István negyedik nemzedék, Koppány meg ötödik. 3. Feltűnő, hogy őstörténetünk "onogur" mellékága felől a kende" állítólagos nevén (Leved, Lebed, Eleud(ő) kívül egyetlen adat sincs 680-tól kezdve sem hazai, sem külföldi forrásokban. A "Tuhutun" (Tétény) szó maga sem konkrét személynév, hanem az őstörök népek egyik kisebb méltósága, "tudun". A három onogur törzs "kabar" (lázadó) megjelölése az első értesítés felőlük, és talán még Huba neve. Történetük egyébként az onogur birodalom megszűnése óta teljesen személytelen, eseménytelen és homályos. A fiatal Árpád, mikor átveszi a Nyék törzs vezetését, teljesen eltűnik ebben a homályban mintha csak "kivándorolt" volna Dentu-Magyariából és valószínűen innen van, hogy családjára, gyermekeire vonatkozólag hiányzik a szabir feljegyzésekből minden adat. Krónikáink Dentu-Magyaria és nem "Lebedia" történetét mondják el. Árpáddal kapcsolatban a családi adatok valószínűen ezért hiányoznak későbbi krónikáinkból. A Don-Dnyeper köz 400.000 négyzetkilométeres területének sietős kiürítése után előállt helyzetet három fővonás jellemezte. Az első az volt, hogy mindkét menekülő nép addigi szervezete megrendült és felbomlott, a másik az hogy a törzsek elhelyezkedése a Dnyeper mögötti térben ideiglenesen történt és magán viselte a hevenyészettség vonásait, a harmadik pedig az, hogy ez a heterogén hét törzsnyi embertömeg, a maga fellazult állapotában védtelenül és védhetetlenül ki volt szolgáltatva a Don-Dnyeper közét gyorsan elárasztó, központi irányítás alatt álló besenyőségnek. A dolgok tehát valaminő rendezést kívántak, hisz a védtelenség állapotán kívül szinte automatikusan léptek fel a legelőviták és egyéb súrlódások az össze-vissza települt és amúgy is felzaklatott lelkiállapotú törzsek között. Hogy a rendeződés szükségességének gondolata létrejött az egyáltalán nem csodálatos, az azonban, hogy létrejöttének, megérlelődésének és megvalósításának lefolyásához 2-3 rövid esztendő elégnek bizonyult, az őstörök faj évezredes politikai intelligenciáján kívül a két csoport vezetőinek szoros családi kapcsolatából folyik. A kristályosodás a Megyei-törzs körül indul meg, elsősorban azért, mert a szabir törzsek között fellazultan is megmaradt némi kohézió, másodsorban, mert ennek már a priori volt, mint főtörzsnek, egy kísérő törzse, a név után ítélve a Tarján, harmadszor, mert a Nyék törzset Álmos és a fia közötti természetes kapcsolat szintén az együttesbe utalta. Ez a triász aztán szinte automatikusan vonta magához a többit. A létrejött törzsszövetség valószínű összetétele a következő lehetett: három teljes és egy csonka szabir törzs (Megyer, Tarján, Jenő és a Gyarmat törzs fele), egy barszil (?) törzs (Nyék) két onogur törzs (Kéri és Keszi) és a csonka Kök-türk (?) törzs (Kürt), amely aztán a szabir Gyarmattal olvad össze (Kürt-Gyarmat). A Kéri, a Keszi és a Kürt a "kabarok", akik a kazár kötelékből szakadnak ki. Hogy a bizonyára hosszadalmas törzsközi tárgyalásoknak mikor született meg a konkrét eredménye, dátum szerint nem tudjuk, mindenesetre Árpád, már mint a megalakult törzsszövetség választott feje, 892-ben veszi fel a diplomáciai viszonyt Bölcs Leó bizánci császárral. Mivel pedig az első kagán, ha rövid időre is, az agg Álmos volt, a vérszerződés idejét 889 és 892 közötti évek valamelyikére, talán 890-re, vagy 891-re kell tennünk. Nagy kár, hogy a pontos időpontot krónikáink nem jegyezték fel, mert a nap, amikor a hét törzs vezérei vérüket a közös szerecsendió-kupába ömlesztették, a magyar nemzet születésének napja volt. "Tunc supra dicti viri - írja Anonymus - pro Almo duce more paganismo fusis propriis sanguinibus in unom vas, ratom, fecerunt juramentum, et licet pagani fuissent, fidem tamen juramenti quam tune fecerunt inter se usque ad obitus servaverunt". (4) A szerződésnek, amely immár tizenegy évszázada állja az idők viharát, öt pontja, ahogy Anonymus kifejezi, öt státusa volt (5) és ezzel a szerződéssel az ezeréves "szabir" történet egyszerűen "magyar" történet néven folytatódik tovább immár tizenegy évszázada. A megalakult törzsszövetség - amelyet majd Árpád fejedelem ükunokája, a soha nem porladó kezű király fog "nemzetté" kovácsolni - mintegy 400.000 ember, egy igen tekintélyes mennyiség és komoly erő a 9. szd.-ban. Oly nagy erő, amellyel a kor két európai "nagyhatalma", a két császárság feje, Bölcs Leó és Arnulf egyaránt számol, és amelytől két teljes emberöltőn keresztül mind a két császárság egyaránt szenved. Ez az erő- két emberöltőn keresztül valósággal "gázolni" fogja Európát és egy évszázad alatt a középkor egyik legnagyobb és legerősebb független államát fogja felépíteni, amely a szent-római birodalom és Bizánc "szupremácia" kísérleteit egyaránt visszaveri. Semmiféle "haj de magyarkodásnak" nincs értelme s arra sincs tiszteletreméltó nemzeti múltunknak semmi szüksége, hogy más nemzetek módjára, történelmi szúnyogokból mi is történelmi elefántokat formáljunk ki az írógép segítségével, hisz az Etelközben megszületett törzsszövetség katonai és politikai potenciájának letagadhatatlan bizonyítékait hat évvel később egy egész kontinens látta, és két európai nemzedék szenvedte. Azt azonban, ahogyan ezt a potenciát a magyar történetírás reprezentánsa, Hóman Bálint interpretálja, nem lehet szó nélkül hagyni. Hóman a Magyar Történet első kötetének 70. lapján így értékeli ki és így interpretálja a létrejött törzsszövetség súlyát, erejét és helyzetét: "A magyaroknak sem volt szándékukban Etelközben megtelepedni, hol helyzetük katonai szempontból egyenesen kétségbeejtő volt. Szomszédaik keleten az őket régi hazájukból roppant erővel kilendítő besenyő szövetség vitézségéről és kíméletlenségéről ismert kangar ágának törzsei. voltak, északon a Dnyeper-vidéki szlávokat nemrégen germán alapossággal megszervező fiatal normann-orosz hatalom. Délen a bolgárok néhány évtized óta immár keresztény állama élte első virágkorát a bizánci császári hatalommal merészen szembeszálló Simeon cár vaskezű uralma alatt. Három veszedelmes szomszéd és sehol egy jóbarát, ha három szomszéd közül csak kettő is egymásra talál s támadásuk szervezetlenül, előkészületlenül éri a magyarokat, a végső pusztulás elkerülhetetlen lett volna". E sorok írója a fentiekről egyszerűen nem tudja miként vélekedjék. A törzsszövetség öt, vagy tán hat évi etelközi időzése alatt (889-894) a bolgárok nem élik első virágkorukat Simeon cár vaskezű uralma alatt. A bolgárok éppen ebben az időben a pogány reakció meglehetősen zilált korszakát élik Oldamur (888-893) uralma alatt, akit vallási őrjöngésbe esett apja 893-bon vakíttat meg és emeli helyette trónra a fiatalabbik fiát, Simeont, aki 893-tól 927-ig fog uralkodni és akinek "vaskezű" uralma és ezzel a bolgár "virágkor" majd csak a 10. szd. elején fog fokozatosan kibontakozni, amikor a magyarok ijedt törzsszövetsége már elvette tőlük birodalmuk egész északi felét (a mai Erdélyt és a Tiszántúl egész területét) a diplomáciailag és katonailag mintaszerűen előkészített és végrehajtott 895-i magyar-bolgár háborúban, amellyel majd a későbbiekben fogunk foglalkozni. Ami másrészt a "Dnyeper-vidéki szláv törzseket germán alapossággal megszervezett fiatal normann-orosz hatalmat" illeti, hát ez Hóman Bálint "germán alaposságú" fantáziáján kívül ez időben sehol sem létezik. Egyelőre még csak Oleg létezik a maga 400, vagy 500 viking-kalózával és ezek is Álmos szolgálatában állnak Kievben, melyre a Dnyeper jobb partjáról egyelőre még a Megyer és Kéri törzsek hadosztályai vigyáznak, mintegy 20.000 főnyi fegyveres, és ez a haderő maga több, mint kétszer akkora, mint Kievnek és környékének egész lakossága. Ami végül a "besenyő-kérdést" illeti, hát ezzel kissé tüzetesebben kell foglalkoznunk. A magyar történettudomány "besenyő-komplexuma" akkor jött létre, mikor Konstantinos Porphyrogenitos olyan sokszor idézett munkájában az ide vonatkozó közléseket felfedezték. Mindaddig "besenyő-komplexum" történelmünkben nem volt. Besenyő-katasztrófára sem népi emlékezetünkben, sem középkori krónikáinkban nincs adat, de nincs adat más helyen sem, a besenyőket egyedül Regino prumi apát említi. Ennek az egyetlen kútfőadatnak az alapján egy sok tekintetben gyanús történettudományi korszak tudósai mohón kimondták, hogy őseinket besenyők, bolgárok egyaránt tönkreverték, és a magyar honfoglalás egy szétvert horda nyomorúságos menekülése volt(6). Így adja elő Hóman és természetesen így adja elő Eckhardt Ferenc is. Ennek a mi "hivatalos" nemzeti tudományunkban a vogul gyökökkel egyforma népszerűségű elméletnek mindössze két alátámasztása van. Az egyik a puszta tény, hogy őseink elhagyták a Don-Dnyeper közét, a másik Konstantinos jelzett közlése. E kettőn kívül sehol, semmi néven nevezendő, sem közvetlen, sem közvetett bizonyítéka bármiféle "besenyő-futásnak" nincs. Regino prumi apát nem tud magyar vereségről. Ami az elsőt illeti, hát egy harcias és kíméletlen nép zaklatása következtében egy másik nép feladhatja a területét minden katasztrófa nélkül, tehát egyezmény alapján tervszerűen is, különösen ha ez a nép esetleg már amúgy is az elköltözés gondolatával foglalkozik s a felkerekedéshez csak egy impetus kell. Őseink elvándorlásának puszta ténye tehát, még ha ennek részben, vagy egészben valóban besenyők voltak is az okai, semmi esetre sem nyújt elégséges történelmi alapot egy "tönkrevert" magyarság sunyi legendájához. Ami a másodikat, Konstantinos feljegyzését illeti, hát a szóban forgó kútfőadatokat a 10. szd. közepén, a "kalandozásoknak" nevezett magyar katonai akciók korában és pszichózisában írták hallomásból és közel fél év századdal azok után az események után, amikről szólnak; ezeket az utólagos feljegyzéseket tehát e szerint kell kiértékelni. Hogy pedig ilyen kiértékelésre milyen nagyon szükség van az adott esetben, felsoroljuk a támasztékokat: 1. A szóban forgó feljegyzésen kívül az állítólagos besenyő-katasztrófának sehol, semmiféle egykorú bizonyítéka nincs, sem magyar, sem külföldi kútfőkben. A kievi krónikás sem emlékszik ilyenre, pedig Kiev sorsára az onogurok és szabirok távozása döntő. 2. A magyarságnak mind a hét törzse támadó kapacitásának teljes birtokában megérkezett rendeltetési helyére. Ez a kapacitás fél évszázadra megbénította egész Európát. 3. A besenyőknek sem a Don-Dnyeper köz békés és önkéntes kiürítésekor (889), sem az Etelköz kiürítésekor (895) egyszerűen nem voltak képesek a az elvonuló népre olyan csapást mérni, amilyet történészeink állítanak. Puszta rablásért portyázó bandák eszközölnek támadást, de egy nép, a maga teljes katonai kapacitásával háborút nem indít. Márpedig az Etelközben megalakult törzsszövetség mintegy 50-60.000 főnyi hadsereggel rendelkezett. Kisebb rabló rajtaütés kisebb egységek ellen, történelmi szúnyog, amiből elefántot csináltak. Már maga Konstantinos is. 4. Besenyő támadás a hat évi etelközi tartózkodás idején nem történt. Az egyetlen támadásra az egyik délen lakó törzs ellen valamelyik besenyő katonai csoport a bolgár háborút használta ki. A besenyők legalább annyira respektálták a magyarokat, mint a magyarok őket. Őseink sem voltak riadt nyulak, hanem nagyon is kemény katonák voltak. 5. Az onogur törzsek, vagy a szabirság kettészakadása után a szabir törzsek külön-külön lehettek számbeli inferioritásban a besenyőkkel szemben, de a két törzs-csoport etelközi egyesülése után feltétlenül szuperioritásba kerültek a szomszédos besenyőkkel szemben. Az úzok elől menekülő besenyők kangár csoportja nem volt hét törzsnyi mennyiség. Ezt kétségtelenül bizonyítja, hogy néhány emberöltő alatt szétporladtak, megsemmisültek. 6. A "hátrahagyott szállásokat" természetesen a magyarok sem hagyták "védelem nélkül", ez elemi szabály, amivel még a magyarok is tisztában voltak, akik hivatásosan űzték a hadviselést és mesterei voltak a hadászatnak akik szerették és féltették feleségeiket, gyermekeiket és a vagyonukat, és aki még ennyit sem tételez fel róluk, az illetéktelen magyar történelmi munka megírására. A magyarok egyébként sem egy törzs voltak, hanem hét, s a bolgár fronton csak két törzsnyi hadosztály volt. A főerő, öt törzs hadi ereje, a Kárpát-medencét szállta meg. Konstantinos szemlélete "a" magyarokról, akik "védelem nélkül hagyták szállásaikat" nagyon naiv, de azoké a történészeké, akik az egész magyarság szétveréséről és meneküléséről beszélnek, még naivabb, s ez a kifejezés - udvarias. A magyarság szétveréséhez és megkergetéséhez egy 40-50.000 főnyi besenyő hadseregre lett volna szükség, ami legalább hét-nyolc besenyő törzs közös és előzetesen tervezett akciójaként lett volna lehetséges. Ennyi besenyő törzs a Don-térben nem is volt, s aki feltételezi, hogy autonóm törzsekből álló törzsszövetség minden törzsét rá lehet venni egy együttes zsákmányoló, támadó vállalkozásra, igen sokat tételez fel a besenyőkről és aki úgy képzeli, hogy hét törzs 60-70.000 fegyveressel egy feltétlenül lényegesen kisebb támadó erőtől elszalad, nagyon alacsonyra értékeli a magyarságot. A besenyő támadásnak nem volt oka. A besenyő támadás csak egy kínálkozó esély rablási célzatú kihasználása volt, vagyis a támadás improvizált támadás volt. Márpedig improvizálni, legfeljebb néhány száz, esetleg néhány ezer ember támadását lehet. Minden nagyobb arányhoz előkészület kell. Improvizálni egy törzsön belül lehet csak, ott is nehezen. 7. Csordákkal és ökrösszekereken, napi 20-25 kilométeres menetteljesítménnyel(7), napi 100-120 kilométeres menetteljesítményű, málha nélküli könnyű lovasság elől menekülni nem lehet, akármit is mondanak Konstantinos, Hóman, Eckhardt és társaik. Ott csak harcolni és győzni, vagy elpusztulni, vagy foglyul esni lehet. Már pedig a magyarság hét törzse rendben megérkezett a Kárpát-medencébe, megszállott 300.000 négyzetkilométert és 3-4 éven belül leadta a névjegyét a kontinens minden pontján. 8. A besenyőkkel szembeni inferior és tönkrevert magyarság teóriája, és a honfoglalás s az azt követő 60 esztendő európai története között elképesztő ellentmondás van. A konklúziót vonja le az olvasó. A vérszerződés után a hevenyészetten elhelyezkedett és addig össze nem tartozó törzsek rendeződtek az ősi szabályok és évezredes gyakorlat szerint. Néhány törzs kijelölt helyét tudjuk is s mivel ezeknek a zónáknak a helye meglepően beleillik László Gyula megfigyelésébe a turáni népeknél szokásos települési, ültetési, temetkezési rendszerről (8), az ezzel, valamint a későbbi kárpát-medencei településsel való összevetésből nagyjában fel lehet vázolni az Etelközben kialakuló elhelyezkedést is. A törzsszövetségi terület legexponáltabb határterülete a bolgár határvidék, az Alduna felé eső terület. Idekerül a törzsszövetség éktörzsét jelentő Nyék törzs, amelynek feje Árpád fejedelemmé választása óta legidősebb fia, Levente, akinek igazi neve valószínűleg Laád, és a Nyék törzs mindenkori feje lesz a megalakult törzsszövetség főhorkája a jövőben is egy évszázadon át, a törzsi kötelékek felbomlásáig, ami majd István király korában fog megtörténni. A déli határterület besenyők felé eső szakaszát, ami a Dnyeper alsó folyamszakaszának felel meg, a szabir Jenő törzs szállja meg, amely Dentu-Magyariában is valószínűleg alsó-dnyeperi törzs volt, csak éppen a folyó túlsó oldalán. A törzs feje a fiatal Tas, akinek utóda majd fia lesz a honfoglalást követő időkben, Botond. Ennek a két törzsnek a hadosztályai fogják megvívni a balkáni háborút, mert ezek vannak az alduna-vidékhez legközelebb. A besenyő határ északi szakaszát, a Dnyeper középső folyamszakaszát fel Kievig a Keszi-törzs szállja meg, amely szintén onogur törzs. A halicsi határszakaszra a Kárpátok irányában a szintén onogur Kéri törzs kerül, Huba törzse. Ez vonul majd a Vereckén áthaladó menetoszlop élén és majd a megszállásban is ez kerül a medence északi felében a legnyugatabbra, a Felső-Dunához, a mai Győr, Komárom, Pozsony és a Csallóköz vidékére. 4. Anonymus: Gesta Ungarorum c. 5. Egyébként kuriózumképpen ideiktatjuk Herodotos Historiarum c. művének 4. Liberjéből a Scythákról írt itt következő passzust: "Foedera hoc modo ineunt Scythae; infuso in grandem cálicem fictilem vino commiscunt eorum sanguinem, qui feriunt foedus, parcutientes cultello aut incidentes gladio aliquantulum corporis deinde in calice tingunt acinacem, sagittas, securim, jaculum. Haec obi fecerunt sese multis verbis devovent, postea vinum epotant non modoii qui foedus fecerunt, sed etiam comites hi qui sunt maximae dignitatis". Mindezt a "történetírás atyja" 1600 évvel Anonymus előtt írta. 5. A "vérszerződés" krónikáinkban megrögzített szövege mint legelső magyar alkotmánytörvény került bele a magyar törvénytestbe, a Corpus Juris Hungariciba. 6. Szinte már ijesztő rámutatni, de a "tönkrevert", "menekülő" magyarság leverő képe a "magyar" történettudósok részéről pontosan a millenium magyar boldogságának és a nemzeti büszkeségnek hidegvízzel való nyakon öntése volt, éppúgy, mint ahogyan 17 évvel később, Rákóczi Ferenc fejedelem hamvainak hazahozatala (1906) és a szatmári béke 200 éves évfordulója (1911) alkalmából fellobogó nemzeti lelkesedés nyakon öntéséről is történt "történettudományi" gondoskodás a Szekfü Gyula által sürgősen megírt és 1913-ban publikált, történettudományi szempontból teljesen felesleges, történelmi kuriozitásnál többet nem jelentő, nem tudományos célból írt "Száműzött Rákóczival". 7. Az állatoknak naponta legelniök kell. 8. László Gyula: A honfoglaló magyar nép élete Bp. 1944. V. ö. "A magyar nagycsalád élete" c. fejezet szerkezetről (B) szóló alfejezetében foglaltakkal 166-235. lapok. Ennek az óriási körnek a közepén foglal helyet a fejedelmi törzs, a Megyer s mellette kétoldalt, délebbre a Tarján, északabbra a Kürt-Gyarmat. A törzsszövetség pozícióját arccal nyugatnak elképzelve, az elhelyezkedés László Gyula szkémája szerint ez: Kárpátok Balszárny Jobbszárny Nyék (Alduna-vidék) Kéri (Halics) Tarján Megyer Kürt-Gyarmat Jenő (Alsó-Dnyeper) Keszi (Közép-Dnyeper) Balszárnyon vannak a szabir törzsek, a jobbszárnyon az onogur törzsek. A balszárny az "előkelőbb" oldal. Az Etelközben megszületett törzsszövetség felőli kép a fejlődés, az események és a forrásadatok tükrében éppen az ellenkezője a Hóman Bálint által megrajzolt képnek. Az új indulásban nyoma sincs csüggedtségnek, szorongásnak, kétségbeesésnek, ijedtségnek. Ellenkezőleg, a törzsszövetségben vitalitás van, erő feszül, sőt a törzsszövetség magatartása határozottan támadó szellemet árul el. Öt év alatt három nagyobb hadjáratot vezetnek (892, 894, 895) és ha ezt a támadókedvet nem a besenyők ellen vezeti le a saját erejével pontosan tisztában levő friss alakulás, akkor ennek elsősorban nem is az az oka, hogy az etelközi tömörülés az erős és kemény szomszédot tényleg respektálja, hanem egyszerűen az, hogy a tervek és szándékok nyugatnak, nem pedig keletnek irányulnak. A magyar szemek nyugatot fürkészik. A törzsek vezérei, szinte még ki sem aludták a "magnum áldomás" mámorát, mikor Árpád részéről már megindult az a tevékenység, amit majd "honfoglalásnak" fognak nevezni a késői utódok. Hóman Bálint tagadásba veszi, hogy a meotiszi időkben egyáltalán létezett volna a Kárpát-medencével kapcsolatos bárminő tervezgetés - szerinte krónikáink ezt utólag találták ki - sőt azt a feltevést hangoztatja, hogy továbbvándorlás volt a szándékuk és csak miután "letelepedett népek eleven bástyafalába ütköztek", maradtak kénytelen kelletlen a Kárpát-medencében. Ennek az "elméletnek" bizonyítéka - szerinte, a "kalandozások" és ez az elmélet, a Bach-korszakból importált történettudomány biztosságával nem kevesebbet mond, mint azt, hogy ők jobban tudják, hogy mit akartak őseink, mint középkori krónikáink (mert hiszen múltunk felől el lehet hinni minden szubjektív csodabogarat, amit ijedt, vagy dühös, vagy hencegő emberek lódításaiból idegenek felőlünk leírtak, (9) de amit magyarok írtak le, az feltétlenül gyanús, hiszen öt középkori krónikásunk közül három - sőt valószínűleg a legelső is - pap volt, egy meg királyi ítélőmester). Hóman álláspontja szinte már csodálatos, hiszen az avar birodalom összeomlása (805) óta eltelt három emberöltő alatt a kelet-európai rokonnépek köreiben mindennapos tünet volt a menekült avar "emigráns", különösen a gazdagabbak előkelőbbek, exponáltabbak, akik az előző évszázad alatt kialakult, transzkontinenális kelet- nyugati kereskedelmi útvonalat (10) használva százával és ezrével menekültek hazájukból kelet felé és akik mindenütt és állandóan hintették a Kárpátmedence "felszabadításának" gondolatát a biztatás, érvelés és rábeszélés minden eszközével a rokon népek világában. A kievi rév ennek az útvonalnak fontos átkelő pontja lett és az átutazó avar urak rendszeresen jártak fel Álmos várába egy-egy pihenőre a negyvenes években, ahol feszülten figyelhette közléseiket a 8-10 esztendős zseniális gyerek, aki majd az európai történet egyik legmaradandóbb tettét fogja végrehajtani. A Hinkmár érsek által feljegyzett 862-i magyar katonai akció idején Árpád 22- 23 éves és ez a pannóniai fegyveres látogatás, 99 százalékos valószínűséggel, ilyen avar rábeszélésekkel függhet össze, hiszen azért, hogy néhány nyomorúságos frank határőrvidéki szláv telephelyet kiraboljanak, semmi esetre sem lovagoltak őseink 1800 kilométert, mert szlávjaik voltak helyben is fölös számmal, (még el is adtak belőlük), rabolni meg Krímben kifizetőbb és kényelmesebb volt, mint elmenni - Pannóniába. Egyáltalán az évezredes szkitha iskolázottságú szabir magyarok gondolkodó lények voltak és egy "magyar" történettudománynak ebből kellene kiindulnia. A szabir fantáziát tehát a Kárpát-medence mint új elhelyezkedési lehetőség már évtizedek óta, jóval a besenyők megjelenése előtt óta foglalkoztatta és a feltűnő tény, hogy éppen a besenyő-válság kritikus idején (885) a magyarok megint fegyveres látogatást tesznek a Kárpát-medencébe félreérthetetlenül és minden józan logikával arra mutat, hogy a Kárpátmedencével kapcsolatos terv napirenden van. A Don-Dnyeper köz kiürítése jellegében tehát nem csupán passzív "feladás", hanem aktív "indulás" is. Mindehhez csupán azt kell még hozzáilleszteni, hogy a szabir nép az avarral egy tőről eredő, egy fajú és hasonló nyelvű rokonnép volt és ezzel a Kárpátmedencébe vezető eseménysorozat logikája teljes. A besenyőkomplexum nem volt több, mint mozgásba hozó impetus. Árpád első külpolitikai ténykedése az, hogy felveti Bizáncban egy a bolgárok elleni szövetség eszméjét. Bölcs Leó ezt - 892-ben - egyelőre még elutasítja s a magyar követeket a besenyők elleni hadjáratra igyekszik rávenni, természetesen sikertelenül. A magyarokat "kelet" többé nem érdekli, de meg egy a besenyők elleni hadjáratnak az ezzel járó vélhetően súlyos áldozatok mellett semmi értelme nem volna. A magyarokat egyelőre a bolgárok érdeklik, hiszen a Kárpát-medence egész keleti felét a bolgárok birtokolják, már pedig Árpádnak a Kárpátmedence a célja. A követség szinte még vissza sem érkezik Bizáncból, amikor Arnulf a frank- római császár követe jelentkezik egy Szvatopluk közös megrendszabályozására vonatkozó ajánlattal, amit Árpád azonnal el is fogad és így 892-ik évi kárpát-medencei hadjárat - immár a harmadik nagyobb arányú ilyen hadjárata Árpádnak - létrejön. A következő év - 893 - Zsolt születésének esztendeje minden egészséges valószínűség szerint kisebb expedíciókkal, kárpátmedencei avarokkal való tárgyalásokkal, megbeszélésekkel telik el, mert 894-ben már újból egy nagyobb arányú pannoniai hadjáratot hajtanak végre. Mindez tisztán felismerhetően már magának a honfoglalásnak integráns része. A csapatok éppen csak hogy hazaérkeznek októberben, amikor megérkezik Árpádhoz Bölcs Leó küldötte, Szklérosz Nikétász bizánci követ, aki szövetségi ajánlatot hoz a bolgárok ellen. A bizánci fordulat oka: Simeon, a 24 éves fiatal bolgár fejedelem, aki bátyja megvakíttatása után azzal kezdi kormányzását, hogy megtámadja Bizánc balkáni tartományait. Ami két évvel azelőtt még nem érdekelte a bizánci kormányt, az most így egyszerre érdekessé vált. A bizánci ajánlatot Árpád és "vezérkari főnöke", a kusán elfogadják. Két törzsi hadosztály fog lemenni a dél-bolgár térbe, amelyek az országot kettészelő Duna mindkét oldalán fognak operálni. A Dunától délre bevetett csapatokat bizánci hajók fogják el- és visszaszállítani. A támadás a következő év tavaszán indul meg. Az évek óta várt időpont tehát elérkezett. Árpád azonnal összehívja a törzsek vezéreit, bejelenti a háborút, közli, hogy a balkáni hadműveleti területen szövetséges bizánci erőkkel együtt a két déli törzs tumánja köti majd le a bolgár főerőt s ezzel egyidejűleg a többi öt törzs támadásra bevethető ereje megszállja a kárpáti bolgár területeket, a medence északi részét és a Duna-Tisza között elszórt avar telepek vidékét. (11) A kárpát-medencei hadműveleti területre a törzsek azonnal követik a csapatokat, az elvándorlás előkészületeit tehát haladéktalanul meg kell kezdeni. A balkáni területen bevetett csapatok már nem is térnek Etelközbe vissza, hanem a hadműveletek befejezése után az időközben a Kárpát- medencébe áttelepült törzseikhez vonulnak be. A 894 őszén lezajlott törzsszövetségi tanácskozás után azonnal nagy sürgés-forgás támad a törzseknél mindenfelé. Egy 1500-1800 kilométeres vándorút hosszú. Az körülményes és alapos előkészületet kíván. Az út menetideje az elkerülhetetlen pihenőkkel s folyóátkelésekkel napi 25 kilométeres menetteljesítményt számítva mintegy négy hónap. Ez azt jelenti, hogy a tavaszi esőzések végén - május elején - haladéktalanul indulni kell, mert a megérkezés után legalább egy hónapra van szükség a közeli télre való felkészülésre. Szét kell osztani a legelőket, gondoskodni kell a télre tüzelőanyagról, el kell végezni minden őszi munkát a következő esztendőre, a törzseknek tehát, ha nem akarják éhínségnek kitenni önmagukat, legkésőbb szeptember közepére rendeltetési helyükre meg kell érkezniök. Ez pedig csak úgy lehetéses, ha a tavaszi talajfelszáradás kezdetén azonnal indulnak. Mivel pedig a vándorlás azt jelenti, hogy egy évi termelés kiesik, minden tárolható élelmiszert tárolni kell a következő télre is. Járműveket kell kijavítani, újakat csináltatni, a csordákat, nyájakat, méneseket össze kell vonni, rideg lovakat, rideg ökröket kell betörni, húst kell konzerválni, lisztet kell előre beőrölni és már a tél folyamán el kell csomagolni minden nélkülözhetőt és elcsomagolhatót, hogy a tavaszi felkerekedés olyan gyorsan történhessék, amilyen gyorsan csak lehet. A négy hónapos utazás, az utána következő sürgős őszi munkák és a kitelelés idejére, tehát egy kerek esztendőre só kell, hiszen a só beszerzést az új területen meg kell majd előbb szervezni, márpedig az emberi szervezetnek a levegő meg a víz után következő legfontosabb szükséglete a só, amely nélkül tömeges megbetegedés következnék be, és félmillió ember egy évi sószükséglete a legnagyobb takarékosság mellett is 10.000 métermázsa. Ezt a sómennyiséget Krímből meg a vielickkai és bochniai sóbányákból be kell szerezni, dnyeperi és dnyeszteri sóhajókon el kell szállítani és szétosztani a törzsek között. A harcosoknak is rendbe kell hozni a felszerelésüket. Ki kell építeni egy hadszervezetet, hiszen ez az első mind a hét törzsre kiterjedő hadivállalkozása a fiatal törzsszövetségnek. S mindezt egyetlen tél folyamán. Közel félmilliós tömeg elindítása, négy hónapos mozgatása, hét autonóm törzs egységes irányítása, ellátása, biztosítása, végül elhelyezése akkora feladat, aminek méreteiről azoknak, akik valaminő meglepetésszerű támadás előli "menekülésről", gyors és felkészületlen felkerekedésről beszélnek, halvány fogalmuk sincs. Félmillió ember egy közel 2000 kilométeres, beszerzési lehetőségek nélküli útnak, az éhínségnek, a katasztrófának, a káosznak és egymás öldöklésének elháríthatatlan veszélye nélkül, csak úgy improvizálva nem indulhat neki. Ez egyszerűen lehetetlen. Meglepő, hogy Magyarországon egyetlen vezérkari iskolát végzett katona sem akadt, aki efelől a naiv történettudósokat felvilágosította volna. Mindenesetre 895 tavasza elérkezett és 895 őszén hét magyar törzs elfoglalta kijelölt helyét a Kárpát-medencében, ott éhínség nélkül kitelelt és 896-ban megkezdte mai napig tartó életét. 4. rész --->>>- Vissza a könyv elejére --->>>-