dr. Padányi Viktor: Dentu-Magyaria 4. rész

XVII. AZ ÚJ TÖRZSSZÖVETSÉG, MINT KATONAI ERŐ

. A történelem utolsó szabir birodalmának elvérzésétől a 9. század végéig tartó "szabir" korunk záróaktusát s egyben azóta is tartó "magyar" korunk indulását jelző történelmi tettünk, a Kárpát-medence elfoglalása, diplomáciai előkészítésében ugyanúgy, mint katonai végrehajtásában klasszikus tökéletességű tett volt, amelynek koncepcióbeli arányai és végrehajtásbeli részletei egyforma tisztasággal bontakoznak ki a történelmi tények felsorolásából. 1. Árpád a törzsek autonóm vezéreinek hozzájárulásával elhatározza a szerződött két nép számára a Kárpát-medence megszerzését. 2. A terület felderítése földrajzi és politikai értelemben egyaránt a térben lakó barátságos avar népelem beszámításával és felhasználásával a 885., 892. és 894. évek során végrehajtott pannóniai hadjáratokkal, valamint alapos és békés úton végrehajtott részletes adatszerzéssel évtizedeken keresztül folyik. Ebben különösen a helyben lakó avarok jelentenek nagy segítséget, akikkel az érintkezést Árpád állandóan fenntartja, alapjában véve már 862 óta. Ezt az érintkezést eleinte avar emigránsok jelentik és ez fog az avarság helyszínen való felkeresésévé fejlődni. Mindezt a helyzet, a körülmények és a tények tisztán mutatják. Az a földrajzi tájékozottság, amit a honfoglaló magyarság mutat, bámulatos, de egyébként is, a felderítést adott esetben még egy kongó-vidéki törzsfőnök is így csinálná. 3. A törzsszövetségnek a Kárpát-medencébe történt átvándorlása a helyváltoztató lovas népek évezredek alatt kifejlődött "szakszerűségével", tökéletesen megy végbe. 4. A terület birtokbavétele két feladatot jelent. Az egyik a tér északnyugati részét jelentő frank határőrkerületből önállósulni kezdő morva "hercegség", a másik a tér keleti felét birtokló bolgár birodalom katonai erejének megsemmisítése, vagyis a két terület fegyveres megszállása volt. A többi egységek gyéren települt, vagy éppen barátságos avar népelem által lakott, tehát komolyabb fegyveres erőszakot nem kívánó területek voltak. Ehhez a tisztán felderített és pontosan kiértékelt két tényhez képest Árpád a diplomácia ősi szabályai szerint a két erő hátában keres segítséget. Árpád diplomáciai erőfeszítései mind bizánci, mind a frank-római császári vonalon történelmi tények, amiket kútfőadatok bizonyítanak. Mivel Árpád sem Bizánc, sem Arnulf politikáját nem irányíthatja, feladata a két tényező felhasználásához az alkalmak kivárása és azok gyors és energikus felhasználása. A 892. évi pannóniai hadjárat Szvatopluk ellen Arnulf szövetségében történik, de az aránylag kicsi erőt jelentő morvák ellen vezet két önálló hadjáratot is (885, 894). Általában tisztán látható hogy a morva- pannóniai erő likvidálását sokkal könnyebb feladatnak látja, mint a bolgár terület meghódítását, nemcsak azért, mert ez a terület maga is kisebb, hanem azért is, mert a megsemmisítendő erő is az. A bolgár birodalom katonai erejéhez képest Szvatopluk ereje, mint stratégiai probléma, valóban elenyésző. 5. A várható bolgár katonai ellenállás megsemmisítését, mint katonai-feladatot, olyan komolyan veszi, hogy a kárpáti térbe való beköltözéssel mindaddig vár, míg a bolgárok elleni katonai akció esélye Bizánc részvételével el nem érkezik, viszont abban a pillanatban, amikor elérkezik ez, a költözködés technikai előkészítését már végre is hajtja. A 892. évi bizánci elutasítás éppúgy elhalasztja a Kárpát-tér megszállását, mint amennyire a 894. évi bizánci ajánlat haladéktalanul előidézi azt. Más szavakkal, ha 892-ben Bölcs Leó hajlandó lett volna a bolgárok ellen egy közös katonai akcióra, a Milleniumot négy évvel hamarabb ünnepelte volna a magyarság. A bolgár hadjárat és a honfoglalás egyetlen összefüggő akció. 6. A bolgár háború egy két-arcvonalon megvívott háború, hiszen a balkáni hadműveleti területen ugyanúgy a magyar haderő harcol bolgár haderő ellen, mint ugyanannak a háborúnak nyugati kárpát-medencei hadműveleti területén. Az idő, a vezérlet és a hadicél is ugyanaz. Ez a hadicél a Kárpát-medence keleti felének birtokbavétele a bolgárok legyőzése útján és a magyarok hadicéljukat száz százalékig el is érik. Az események egészének tiszta körvonalakkal kirajzolódó képében tisztán és élesen felismerhető, hogy a balkáni hadműveleti területre küldött két törzsi hadosztálynyi erejű déli hadcsoport feladata a bolgár főerőket a nyugati hadműveleti területről elvonni -s ezt a déli hadsereg száz százalékosan végre is hajtja - de tisztán és élesen felismerhető az is, hogy ebben a háborúban a magyarok számára a balkáni hadműveleti terület csupán mellék-hadszintér. Ha főhadszíntér volna, ott harcolna a nagyobb erő és azt irányítaná a főparancsnok. Ezzel szemben a nagyobb erő, öt hadosztály, a nyugati, kárpát-medencei hadszíntéren harcol a főparancsnok személyes vezérlete alatt a balkáni hadcsoport parancsnoka pedig a fővezér fia. 7. A klasszikus tökéletességgel előkészített és végrehajtott háborúnak, mely a világtörténelem bármelyik hadvezérének becsületére válna, (!) két, előre nem látható, zavaró eleme volt. Az egyik, hogy a már mozgásban levő vonuló törzsek egyike, a legtávolabbi pontról, a Dnyeper alsó szakaszától induló Jenő törzs hátulról, rablási szándékú besenyő egységek részéről váratlan támadást kap, amely emberéletben és anyagban jelentékeny, de semmi esetre sem katasztrofális veszteséget okoz, a másik az, hogy Bizánc, szövetségi szerződését megszegve, a hadműveletek befejezése előtt, a szövetséges partner megkérdezése, sőt talán értesítése nélkül különbékét köt, ami a balkáni hadműveleti területen operáló magyar déli hadsereget válságos helyzetbe hozza, úgy hogy az súlyos veszteségeket szenved, (2), stratégiai feladatát azonban teljesíti. A bolgár főerők elvonása a kárpát-téri bolgár területektől teljes mértékben megtörtént, 120.00 négyzetkilométer bolgár terület magyar kézbe került, Árpád nagy stratégiai koncepciója megvalósult. Levente hadjárata nem "fulladt kudarcba", mint Hóman Bálint állítja. (3) A magyar honfo ámíthatta minden közepes intelligenciájú ember, hogy az a távolság, amit a magyar törzseknek meg kellett tenniök, átlagosan legalább 1500 kilométert jelentett. (5) Azt is kiszámíthatta bármelyik közepes intelligenciájú ember, akár történettudós volt, akár nem, hogy egy teljes és állatállományát is magába foglaló háztartásával költözködő 400.000 főnyi tömegnek, melynek legalább egy milliós állatállományát nem várják az útvonalon előre létesített takarmányoztató depók, következésképp menet közben legeltetnie és útvonalát itatási lehetőségek szerint beosztania kell, egy átlagosan 1500 kilométeres úthoz legalább 4-4 és fél hónapra van szüksége. Az állatoknak ugyanis, akár van erre u. n. "kútfőadat", akár nincs, a 9. században is és inniok kellett, különösen 1500 kilométeres teljesítmény mellett. Sőt, ha nem akarja, hogy állatai takarmány híján százezer számra rakásra dögöljenek a következő tél folyamán, az utazást legkésőbb szeptember közepére be kell fejeznie. E szerint tehát május elején indulnia kell, akár van erre "kútfőadat", akár nincs, mert, ha május elején nem indul, olyan nemzeti katasztrófának néz elébe, amely után annak a népnek nincs olyan tizenegy százados története amilyen a mienk. A bolgár hadjáratra való felvonulás és a törzsek elindulása tehát egyszerűre, egy időben történt, következetesképp ha ez besenyő támadás miatt van, a balkáni hadosztályok el sem indulnak Bolgáriába. (6) De azt is kiszámíthatta volna bármelyik közepes intelligenciájú történész, hogy annak a 400.000-es társadalomnak, amely az esztendő termelési szakában - május elejétől szeptember közepéig - nem termel, hanem csak fogyaszt, mert utazik, egy ilyen esztendőre és a következő télre alaposan fel kell készülnie és egy ilyen felkészülés hosszú, hosszú hónapokat vesz igénybe. Négyszázezer embernek csak úgy - "felkerekednie", ahogy ezt Hóman Bálint meglepő módon kifejezi, nem lehet. A Kárpát-medencébe való átköltözés előkészítése a tényleges elindulás előtt, az előző őszön feltétlenül meg is indult, akár van erre "kútfőadat", akár nincs, mert ha meg nem indult volna 894 őszén, őseink nem jutottak volna be 895 őszén a Kárpát-medencébe, márpedig bejutottak. Ha a bizánci-bolgár háború idején el nem foglalják a Kárpát-medencét, a honfoglalást a "vaskezű" Simeon haderejével szemben kellett volna megvívniok, márpedig ilyesminek honfoglalási adatainkban nyoma sincs. A 894 őszén már serényen készülődő magyarság tehát nem a besenyő "támadás" következtében "menekült" a Kárpát-medencébe 895-ben, ez cáfolhatatlan. Kizárólag már mozgásban levő valamelyik törzs, vagy lemaradt részleg megtámadásáról lehet szó, kizárólag marhalopási szándékkal. A magyar történettudomány legelső vonalbeli reprezentánsainak (Hóman véleményével nincs egyedül) interpretációja a honfoglalásról, mindezzel mereven szemben áll. Ez az interpretáció nem tények parancsára született megállapítás, hanem szuverén "tudományos" vélemény, amellyel kapcsolatban perverz, kegyeletsértő és tudományosan képtelen volta miatt elkerülhetetlenül fel kell tennünk a kérdést: "Kinek használ"? Cui prodest? Jelen mű szerzője az egész komplexumot így, ahogy van a magyar intellektus szigorú és tárgyilagos ítélete alá bocsátja azzal, hogy ha ez az intellektus ítéletet hoz, azt is el kell döntenie, hogy történettudományunk 1849. aug. 13.-a óta kibontakozott véleményét átlagon aluli színvonal magyarázza-e meg csupán, vagy pedig még ennél is rosszabbról van szó. És most vizsgálódjunk a balkáni hadjárat kérdését jelentő anyag felett. Mit közöl az velünk? A balkáni hadszíntéren Árpád gondos kalkulációval két hadosztályt vetett be a hétből (7), a rendelkezésére álló támadó erőnek körülbelül negyedrészét. Ebben a proporcióban egyetlen jó magyar lovassal sincs több, mint amennyire a magyar célnak, a magyar tervnek, a magyar szándéknak és a magyar érdeknek szüksége volt. Feltételezzük, hogy jelen mű intelligens és tárgyilagos kritikusa tisztában van azzal, hogy a bizánci érdek minél nagyobb számú magyar erő bevetését kívánta, viszont valakiknek a Kárpát-medencét is el kellett foglalniok. Mindez kristálytisztán mutatja, hogy a magyar hadvezetés nem annyi embert adott, amennyit Bizánc kért, hanem annyit, amennyit saját stratégiája előírt. S ha a Szvatopluk katonai erejének és Szalán bolgár kán katonai erejének megsemmisítéséhez és ezen felül még a költöző népesség biztosításához és a település karhatalmi feladatainak ellátásához is volt elégséges katonai erő, mint ahogy volt, akkor a magyar-bizánci közös katonai akció magyar részét nem Bizánc, hanem a magyarok méretezték s Árpád klasszikus tökéletességű hadvezéri teljesítményt mutatott fel. A magyar haderő "színe-javát" nem Bizánc rendelkezésére bocsátja a Kárpát-medencei hadműveletek rovására Árpád, mint ezt Hóman állítja. A honfoglalásra készülődő magyarság nem vízfejűek gyülekezete. A balkáni hadjáratot adatainkból tisztán megállapíthatóan két magyar lovashadosztály, mintegy 10-12.000 ember hajtotta, végre. Az egyik hadosztály közvetlen parancsnoka és egyben az egész hadcsoport hadvezére, Lád (Levente), a hadsereg főparancsnok 28-30 év körüli fia volt, a másiké a krónikáinkból is ismert Tas. A két hadosztály a két legdélibb elhelyezkedésű etelközi törzsnek, a bolgár határon települt Nyéknek és a Dnyeper-vonal déli szakaszát őrző Jenőnek (mely a besenyő támadást kapta) hadosztálya volt. Az egyik, a Nyék, onogur, a másik, a Jenő, szabir hadosztályt jelentett. Tas káspi-török, szabir név és törzse a honfoglalás után is a dél-dunai vonalat, a Vaskapu és a Dráva-torkolat közti szakaszt fogja őrizni. A Nyék ideiglenesen majd a Temes-Maros-Torontál térben fog elhelyezkedni és majd hat évvel a honfoglalás után vonul át a Dél-Dunántúlra. Mindkét tény arra mutat, hogy ezek a hadosztályok harcolták végig a bolgár hadjáratot. A hadcsoport feladata a balkáni bolgár erők lekötése és a Tiszántúl esetleges bolgár katonai támogatásának a megakadályozása volt, vagyis általában az, hogy a Kárpát-medencét egy katonai ékkel elvágják a bolgár anyaország katonai bázisaitól. Amennyiben ez az adatokból kikövetkeztethető, a Jenő hadosztály működési területe a Duna déli, tehát jobbpartja, a Nyék hadosztályé a Duna északi, tehát balpartja volt (8). A Jenő hadosztály 5-6000 emberét és mintegy 20.000 lovat a Bizánc által felajánlott hajók szállították át a folyón, s a hadműveletek befejezése után ugyanezeknek lett volna a kötelessége visszaszállítani őket, ez azonban a szövetséges háta mögött titokban megkötött bizánci-bolgár különbéke után valami okból nem történt meg. Ezt az okot Hóman Bizánc becstelenségében jelöli meg, ez azonban még Bizánc kétségtelenül becstelen különbéke-akciója, és általában a közismert bizánci macchiavellizmus mellett sem bizonyos egészen. Ezek a Dunán állomásozó hajók ugyanis, amelyeket az ellenségeskedések ideje alatt feltétlenül magyar őrség biztosított esetleges bolgár támadás ellen, hiszen az északi harcterület magyar harcterület volt, a magyarok tudta nélkül nem szökhettek meg s Bizánc is tisztában volt azzal, hogy a magyarokra esetleg még majd szüksége lehet (9), tehát ilyfokú galádságot, amire egyébként sem volt szükség, aligha követett el. A Duna déli oldalán operáló magyar seregrész tehát lehet, hogy esetleg ott "rekedt", de az is lehet, hogy ott "maradt", s ez a valószínűbb, arról nem is beszélve, hogy egy folyóátkelés könnyű lovasság számára hajók nélkül is végrehajtható, legfeljebb a zsákmányt kell hátrahagyni. Egyébként az, hogy a hadosztályok zsákmányoltak is, sőt, hogy a közkatona számára az volt a legfontosabb az egész akcióban, talán természetes. Hétszáz évvel később, a "Harmincéves Háborúban" a "magas civilizációjú" európai haderők "vallásszabadság" címén főleg ugyanezt tették. A Kárpát-medencei bolgárságot anyaországi haderő a magyar támadással szemben nem támogatta, sőt déli visszavonulásuk útja is el volt zárva. A koncentrált bizánci-magyar támadás a bolgár főerőt teljesen lekötötte, az Árpád által vezetett magyar főerő tehát minden külső beavatkozás nélkül dominálta a Kárpátokon belüli hadszínteret és az érkező polgári lakosságot senki és semmi nem veszélyeztette. A honfoglalás nagyon gondos és nagyon alapos katonai és politikai munka volt, a gondosság még arra is kiterjedt, hogy Árpád szövetségben volt Arnulf császárral. Hogy a Balkánra küldött egységet, pontosabban annak a Dunától délre operáló felét a szövetséges magatartása válságos helyzetbe hozta, az nem a magyar hadvezetés hibája volt. A magyar haderő Bolgária egész északi részét megbénította, a fővárost is elfoglalta és Simeont képtelenné tette a háború két fronton való folytatására úgy, hogy kénytelen volt Bizánc békefeltételeit alkudozások nélkül elfogadni (10). A balkáni magyar hadcsoport tehát nemcsak a magyar hadicél elérését segítette maradéktalanul elő, hanem szövetségesének hadicélját is (hogy ez hogyan fizetett a kiváló teljesítményért, az más lapra tartozik). A balkáni hadjárat tehát hadászati célját és rendeltetését a legteljesebb sikerrel, mind a bizánci, mind a magyar hadvezetés szándékát 100 százalékig valóra váltva, betöltötte. A magyarság birtokba vette a Tiszántúlt s Bolgária a háborút Bizánccal szemben is elvesztette. Déli frontjának felszabadulása után Simeon teljes katonai kapacitásával a magyar hadcsoport ellen fordult. Ez a hadcsoport a Duna által kettéválasztva mintegy 55.000 embert és mintegy 20-20.000 lovat, azonkívül a zsákmányolt anyaggal nehéz málhát is jelentett. Bizánc különbékéje azonkívül az egész Kárpát-medencei operációt hirtelen súlyos válságba hozta, hiszen a váratlanul felszabadult bolgár katonai erő megjelenhetett és súlyos helyzetet teremthetett volna akár a költöző törzsek hátában, akár a Kárpát-medencében. A balkáni hadcsoportnak tehát, ha hadászati feladatát végre akarta hajtani, a váratlan különbéke után is ott kellett maradnia és fel kellett tartania a bolgár haderőt, akár voltak hajói, akár nem, mindaddig, amíg a Kárpát-medencei hadműveletek be nem fejeződnek és az ottani ellenséges erő meg nem semmisül. Sem történettudományunk, sem hadtudományunk mindeddig egyetlen elismerő mondatát le nem írt arról, hogy a balkáni magyar hadcsoport a váratlan különbéke által teremtett katasztrófális helyzetben is helyén maradt és a nagy túlerővel szemben, csaknem egy teljes hadosztály feláldozása árán ugyan, de példásan teljesítette feladatát. Történelmi tény, hogy a Kárpát-medencei hadműveletekbe és települési folyamatba a vitéz és kiváló Simeon haderejének nem volt lehetősége beleavatkozni, s ebben, a bizánciak különbékéjét és elvonulását követőleg, kizárólag a balkáni magyar hadcsoport jelenléte akadályozta meg, amely a bolgár haderőt lekötötte, mégpedig a legsúlyosabb körülmények között. Az, hogy a váratlan különbéke után Bolgária déli részében, a Maricza-lapályon operáló bolgár főerő elől, melynek az országot kelet-nyugati irányban kettészelő Balkán hegységen kellett átvergődnie, hogy a Duna-síkságon operáló magyar erők hadszínterére jusson, ne tudott volna a magyar hadcsoport idejében visszavonulni, nem igaz, hiszen ilyenre 3-4 napja feltétlenül volt. Legfeljebb málháját kellett volna hátrahagynia. A balkáni hadcsoport tisztán láthatóan nem akart menekülni, mert a Kárpát-medence déli bejáratait, a Tömösi-, Tölcsvári-, Vöröstoronyi-szorosokat és a Vaskaput, valamint a dobrudzsai Duna-szakaszt lezárva kellett tartania. Hogy a különbéke Bizánc és Simeon között milyen időpontban jött létre, e sorok írója nem tudja, de legalább nyolc-tíz heti ellenségeskedést számításba kell vennünk, hiszen Észak- Bolgária beszáguldozásához és a főváros elfoglalásához ennyi időre feltétlenül szükség volt. Ez az idő július közepét adja ki. A tárgyalásokkal, a fegyverszünettel, a bizánci csapatok elvonulásával, a magyar hadcsoportra bekövetkező fordulat ideje tehát július második fele. A költöző törzsek által megtett út ebben az időpontban mintegy 1.000-1.100 kilométer, ami annyit jelent, hogy a törzsek egy része már átkelt a Kárpátokon, egy másik része, a zöm átvonulóban van és az utóvédtörzs, a szűk átkelési volumen és a terep fékező hatása következtében beállt torlódás miatt, még átkelésre vár. A vonuló nép alföldi nép. Állatai síksághoz szokott állatok, a meredek emelkedők és ereszkedők tehát embert, állatot és nehéz járműveiket egyaránt igen igénybe veszik, még az aránylag széles vereckei átkelő vonalon is, s még inkább így van ez az uzsoki vonalon, Jablonkánál és a Tatár-hágón. Minden völgyszűkületnek torlódás a következménye és a nehéz átkelési sáv 100-120 kilométer. Ha a vonuló oszlop ebben a fázisban akár elölről, a medence felől, akár hátulról, az etelközi síkról támadást kap, a következmény borzalmas, márpedig a Bizánc váratlan kilépése következtében felszabadult bolgár lovas haderő két hét alatt beérhet a Kárpát-medencébe, sőt az etelközi síkon is utolérheti az átkelő oszlopot. Sem az egyik, sem a másik nem történt meg. A balkáni magyar hadcsoport vezetői intelligens, gondolkodó emberek, akik tudják, hogy körülbelül hol tartanak a vonuló egységek az adott időpontban, hisz az indulás idejét is, az útvonalat is és a napi teljesítmény határát is jól ismerik. Hét évvel előbb már végigcsináltak egy elvonulást, tehát tudják, hogy az mit jelent. s a vonuló nép, családjaik, feleségek, gyermekek, otthonuk és vagyonuk. Kitartani, a bolgár haderőt foglalkoztatni, feltartani tehát kötelesség minden áron, akármekkora túlerő is az és akármekkora az emberáldozat, amit ez jelent. Ha a szerző fenti időbecslése helyes, legalább hat hétig, ha a különbéke korábban volt, még tovább kellett kitartani, de ha a különbéke ideje augusztus eleje volt, akkor is legalább még egy hónapig kell a déli hadcsoportnak tartania a Duna-vonalat. A feladat súlyos, veszélyes, a nagy túlerővel szemben s az adott terepen csaknem emberfeletti és súlyos véráldozatot kíván. A balkáni hadcsoport azonban lépésről-lépésre visszavonulva a Duna déli oldalán a Vaskapu irányába, teljesíti feladatát. A bolgár haderő nem jut be a Kárpát-medencébe, sőt, mire átkelést erőszakol ki a Duna oldalára körülbelül augusztusban, és megjelenik az etelközi síkon (11), minden törzs odaát van a Kárpátok túlsó oldalán s a szorosok bejáratát a hátrahagyott utóvédcsapatok őrzik. A balkáni feltartóztató harcokban felmorzsolódik csaknem teljes egészében a Dunának nekiszorított Jenő-hadosztály, mely a hathetes szakadatlan feltartóztató harcokban bizony nem "táborozik gondtalanul", és amelyet a Duna túlsó partjáról, a folyót északról ellenőrző Nyék-hadosztály alig képes támogatni. Ez alatt a kritikus hat hét alatt - talán éppen egy támogató kísérletnél - elesik maga a főparancsnok is, Árpád elsőszülött fia, de a balkáni hadcsoport, állandó támadások alatt a Duna mentén nyugat felé, nem pedig Etelköz felé visszavonulva, feladatát elvégzi és maradványaik 895 szeptemberében a Vaskapun át bevonulnak törzseikhez. "Vereségük" - ha ez az volt - egyike a magyar hadtörténet legszebb fegyvertényeinek s ha a magyar történelem meg is feledkezett róluk, hősi emlékművük azóta is áll, és ez Magyarország. 1. Különböző európai személyek és családok rang- és birtokszerzési törekvéseinek csak vicinális jelentőségű marakodásain és a nagykárolyi mű széthullásának sivár folyamatán kívül Európában a 9. században az avar birodalom tönkretételén kívül feljegyzésre méltó politikai esemény nincs. Magyarországon kívül - normann hercegségeket nem számítva - egyetlen állam nem alakul, a magyarokon kívül egyetlen nép politikailag nem alkot. Nagy Alfréd alkotása gyorsan szétesik. 2. A Madarász Henrik és Nagy Ottó által megteremtett német egység a magyarok ostorcsapásai következtében születik meg. Ha a magyarok meg nem érkeznek, Közép-Európában egy szláv állam alakul. Ha a magyarok meg nem érkeznek, az egész Balkán bizánci birtok marad még négyszáz évig s az ortodoxia határa az Alpoknál kezdődnék. Ha a magyarok nincsenek, a Habsburg-család hiányzik Európa történetéből, stb. stb. 3. Az angol és szász törzsek 300 évig éltek közös politikai szervezet nélkül, míg Alfréd, akit ezért "Nagy" melléknévvel tisztelt meg az angol történettudomány, Angliává szervezte őket s halála után Alfréd műve is szétesett mint Nagy Károlyé. Másfél századdal később, 1066-ban normannok szervezik őket újra országgá össze s Anglia területe kisebb, mint a Dunántúl. Ír területeket a 12. század folyamán annektálnak. Skóciával meg a 13. szd.-ban egyesülnek egy kb. akkora országgá, mint Magyarország volt. Franciaországot apránkint, megyéről-megyére rakják össze századok alatt. Nagy Ottó német-római birodalma 200 év alatt alkotó elemeire hullik szét és 300 operett-államocskából csak a múlt század hatvanas éveiben szervezi össze Bismarck. Az orosz nép országgá szervezése Moszkva és Novgorod összekapcsolásával 1543-ban kezdődik, az olaszoké 1854-ben. Az európai országok lettek, mi a miénket alapítottuk. 4. A magyarság egyetemének teljes hadi potenciáját a honfoglaláson kívül másfél évszázadon keresztül soha nem sikerül támadásra koncentrálni, még a Lech-mezei katasztrófa után sem. A háromszor akkora területre szétszórt besenyőség, belső kohéziója még ilyen sincs. A két különböző besenyő törzsszövetség között politikai összműködés alig van. 5. A távolság a törzsek elhelyezkedése szerint különböző volt. A Kéri- törzsé mintegy 1200 km (Csernovic-Pozsony), a Megyer- Tarján, Kürtgyarmat törzseké mintegy 1500 km (Kiev-Tiszavidék) a Jenő-törzsé és a Nyéké 1700-1900 km. 6. Éppen a Nyék és a Jenő törzseknek -a legtávolabbiaknak- kell legkorábban indulniok, s a szakadozott vándorló oszlopban ők vannak leghátrább. 7. A megállapítás a szerző becslése. Két támadó hadosztálynál azonban, amely 10-12.000 ember, lényegesen kevesebb, vagy lényegesen több ez az erő nem lehetett. Lényegesen kevesebb (egy hadosztály) aligha valósított volna meg második frontot, ennyinek bizánci kötelékben kellett volna harcolnia, nem önállóan. Lényegesen több (pl. három hadosztály} a Kárpát-medencei hadszíntér erejét négy hadosztályra csökkentette volna. márpedig csak a költözködő oszlop biztosítására legalább két hadosztályra volt szükség, harcfeladatokra tehát így csak két hadosztály maradt volna és ez a terület és a feladat kiterjedtsége miatt lehetetlen. Ha egy nép nyugaton akar országot szerezni, haderejének zömét nem küldi délre. 8. A Nyék hadosztályról tudjuk, hogy az a négy évvel később teljes támadó erejével (5000 fővel szétveri Berengár itáliai király 15.000 főnyi hadseregét a Brentánál 899. szept. 24-én. Ez azt jelenti, hogy ez a hadosztály súlyos veszteséget a bolgár hadjáratban nem szenvedhetett. Ezzel szemben a Jenő hadosztály balkáni hadjáratai csak mintegy negyedszázaddal később indulnak meg a kiürült keretek újra feltöltődése után, ami súlyos emberveszteségre mutat. 9. Lett volna is nagy szüksége a besenyők ellen is körülbelül huszonöt évvel később és a bolgárok ellen is 917-ben, Konstantinosz minden rábeszélő képességét előveszi, hogy a magyarokat egy szövetségre rávegye, azonban merev visszautasításban részesül. Simeon el is szedi déli birtokait, sőt a Jenő törzs katonai kereteinek feltöltődése után 921-től kezdve Tas fia, Botond alaposan megfizet a különbékével elkövetett politikai aljasságért. Bizánc évi adót is kénytelen lesz fizetni. 10. "A magyarok üldözik Simeon bolgár cárt". Miniatúra Johannes Skylitzes krónikájának I3. századi kéziratában (107. lap) ismeretlen bizánci festőtől. (Madridi Nemzeti Könyvtárban. Szeptember végére a törzsek rendben szétoszlanak kijelölt területükre. A törzsi gyepüket közös megegyezéssel kijelölik, a törzsi területet nyilat húzva szétosztják a nemzetségek egymás között, igazságosan és gondosan szétbirtokolva a legfontosabbat, a lótartáshoz nélkülözhetetlen nedves réteket, az "aszó"-kat, és a folyók, patakok partjain napok alatt kerek félgömbök tízezrei nőnek ki az áldott földből. Aztán vágni kezdik a kövér őszi másodfüvet, gyűjteni kezdik mindenfelé a tüzelőt a közeledő télre. A házak körül füzérekben szárad a gomba, meg a vadgyümölcs, az otthonok belsejében fokozatosan a szokott helyre kerül minden. Asszony, férfi, gyermek boldogan nyújtózik az öthónapos törődés után a megszokott fekhelyeken és a szeptember végi tiszta hajnalokon megcsillan a kupolák sötétjébe nyúló istenfák felső végén a mindennap újra feltámadó Teniz vidám és biztató jóreggeltje. Magyarország története elindul. FORRÁSOK ÉS IRODALOM Mióta a Habsburg kultúrpolitika a "finnugor nyelvészet" és a "történeti kritika"- túlnyomórészt nemzetiségi elemek által felhasznált fegyvereivel "felszabadította" őstörténetünket a szittya-hun származtatás "egyeduralma" alól, a magyar őstörténet a "finnugor nyelvészet" egyeduralma alá került. Ennek úgyszólván automatikus következménye az lett, hogy történetkutatásunk és történetmagyarázatunk figyelme kizárólag az onogur magyarságra, mint "finnugor" voltunk egyetlen lehetséges megindokolására irányult, őstörténeti szakirodalmunk tehát ennek megfelelően szinte kizárólag az onogursággal foglalkozik, s mivel ezen a területen a honfoglalás-előtti magyarságról szinte semmi értesítés nincs - az arab, perzsa és bizánci adatok "türkjei" u. i. nem az onogurok - őstörténeti szakirodalmunk jelentéktelen mennyiséget leszámítva, közvetve, vagy közvetlenül nyelvészeti irodalom és a magyar őstörténet tudomány összes konklúziói nyelvészeti konklúziók, amelyeket a primitív finnugor népek folklorisztikai adatainak a magyarságra történt meglehetősen merész átvetítése egészít ki. Ez a szakirodalom, bármilyen bőséges is, az igazi magyar őstörténet megkonstruálásához alig használható, nem kis mértékben azért, mert kilencven százalékában hipotézisekből, és pedig meglehetősen merész hipotézisekből, és ilyenekre épített elméletek fejtegetéseiből áll. Amit a magyar szellem, egészséges ösztön és nemzeti intelligencia az őstörténet-kutatás terén alkotott, az a hivatalos történettudomány bibliográfiájában egyszerűen nem is szerepel. Történettudományos életünkben egy nagyon furcsa és belső életünkre nagyon jellemző dolog történt, amit egyszerűen "tudományos bojkottnak" lehetne nevezni. Hivatalos történettudományunk "bojkott-magatartása" immár mintegy száz esztendeje tart. Mivel pedig történettudományunk hivatalos képviselői egyáltalán nem csalhatatlanok, sőt, amint jelen munkában számos helyen és számos vonatkozásban, bármilyen kínos volt ez, kénytelenek voltunk kimutatni, nagyon-nagyon középszerű historizmusú emberek voltak, akiknek "elméletei" nemcsak helyteleneknek, hanem nem egy esetben abszurdumoknak látszanak, bojkott-magatartásuk" történettudományos katasztrófát idézett elő. Ha őstörténet kutatásunknak szándékosan és programatikusan elhanyagolt "szabir" területe csak feleannyira is munkába kerül, mint az ,onogur" terület munkában volt, történettudósaink szakalkotásainak kilencven százalékát ki lehet dobni a magyar őstörténettudományi szakirodalomból s ha a kaukázusi és káspi-nyelvek szumir alapnyelvből való származásának kimutatása ugyanolyan intenzitással fog történni, amilyennel a "finnugor" elmélet kidolgozása történt, néhány évtized múlva egész finnugor nyelvészeti irodalmunkat odaajándékozhatjuk az osztyák tudományos akadémiának. Jelen munka könyvészete ezt a kínos helyzetet tükrözi vissza. Mert az, amikor egy nemzeti történeti munka forrásainak és irodalmának több mint háromnegyed része külföldiektől származik, mert a saját irodalom hasznavehetetlen és az arra való hivatkozások túlnyomó része képtelenségek kimutatását jelenti, nagyon kínos helyzet és ha ennek nem a történész céh hivatási középszerűsége az oka hanem valami más, akkor az ok - félelmetes. Még akkor is az, ha jelen munka könyvészetéből néhány magyar munka azért hiányzik, mert a szerző nem tudta őket megszerezni. Az itt következő könyvészeti felsorolásból azok a művek, amelyekben a szerző csupán egy-két adatot ellenőrzött, hiányoznak, olyan művek viszont, amelyek jelen munka általános arculatának kiformálásához hozzájárultak, fel vannak sorolva annak ellenére, hogy egyetlen adat, vagy konkrét megállapítás sem került belőlük jelen munkába bele. E mű történettudományos konklúzióinak több mint egyharmad része nyelvtudományon - szumir nyelvtudományon - alapul. Ha azonban a "hivatalos" őstörténettudományi felfogást lehetett és szabad volt teljes egészében nyelvtudományi finnugor nyelvtudományi - anyagra felépíteni, ugyanez, sokkal kisebb mértékben, e mű szerzőjének is meg van engedve. Az alkalmazott szumir nyelvészeti anyag mennyiségét Bobula, Delitzsch, Prince, Sayce és Wiseman munkáinak egyszerű felsorolása nem tükrözi vissza. Bárczi Géza: Magyar hangtörténet, Budapest, 1958. Balami Chronicle: (Memoirs of the Russian Academy, Vol. 1844) Bobula Ida, Dr: A Sumér-Magyar rokonság, Bs. Aires, 1961. Bury, J. B.: A History of the Eastern Roman Empire from the Fall of Irene to the Accession of Basil I. London, 1912. Delitzsch, Fr.: Assyrische Lesestücke, 5. kiad. 1912. Dunlop, D. M.: The History of the Jewish Khazars, Princeton, 1954. Eckhardt Ferenc: Magyarország története Budapest, 1933. Emery, B. W. Archaic Egypt. Edinbourgh, 1961. Godefroid, Kurt: A modern civilizáció kezdetei, Budapest, 1922. Grousset, R.: Histoire de l'Armenie, Paris, 1949. Hayes: A Political and Cultural History of Modern Europe I/II. New York, 1936. Hóman-Szekfü: Magyar Történet, Budapest, 3. kiad. I. köt. Hóman-Szekfü-Kerényi: Egyetemes Történet, Budapest, 1935, I. és II. kk. Kecskeméthy Aurél: Gróf Széchenyi István utolsó évei és halála, Pest 1866, Emich-kiadás, 192. 1. Kerényi K.: The Gods of Grecks, Edinburgh, 1958. László Gyula: A honfoglaló magyar nép élete, Budapest, 1944. Lloyd, S.: Early Anatolia, London, 1956. Ligeti: A magyarság őstörténete (Tanulmányok), Budapest, 1943. Lukácsi Kristóf: A magyarok őselei, hajdankori nevei és lakhelyei eredeti örmény kútfők alapján, Kolozsvár, 1870 (Újranyomva a Történelmi és Társadalomtud. Kutató Int. által, 1957). Maspero, G.: History of the Ancient Peoples of the Classic East. Dawn of Civilization, Struggle of Nations, The Passing of the Empires, London, 1900. Mongait, A. L.: Archeology in the USSR., London, 1961. Marquart: Osteuropaische und ostasiatische Streifzüge, Leipzig, 1903. Moravcsik Gy.: Die Byzantische Quellen der Geschichte der Türkvölker, Budapest, 1942. Padányi Viktor: Tér és Történelem, Melbourne, 1956. Padányi Viktor: Horaha - harku - horka. Notes to the Menesquestion. Two Essays, Magyar Kultúregyesület, Sydney, 1963. Padányi Viktor: A New Aspect of the Etruscan Provenance Two Essays, Magyar Kultúregyesület-kiadás, Sydney, 1963. Painter, S: A History of the Middle Ages, New York, 1954. Pallotino, M.: The Etruscans, Harmondsworth, 1956. Pallotino, M.: Testimonia Linguae Etruscae, Firenze, 1954. Prince, J. D.: Material for a Sumerian Lexicon. Sayce, A. H.: An Elementary Grammar... stb. London, 1877. Vasiliev: The Goths in the Crimea, Cambridge (Mass.), 1936. Vernadsky, G.: Ancient Russia Yale, 1944. Wiseman, D. J.: Chronicles of Chaldean Kings, London, 1956. Woolley, Sir L.: A Forgotten Kingdom, Baltimore, 1953. Sieveking, H.: Wirtschaftsgeschichte, Berlin, 1935. Zeki Validi Toyan, A.: Ibn Fadlans Reisebericht, Leipzig, 1939. Xenophon: The Persien Expedition, Harmondsworth, 1961. al Maszudi: Muruj al- Dhahab, Páris, 1878.. Konstantinos Porphyrogenitos: De administrando imperio. Corpus Scriptorum Historíae Byzantinae, vol. VIII, Bonn, 1840) FÜGGELÉK I. "VAJDA" SZAVUNK ETIMOLÓGIÁJA 1. A magyar történettudomány véleménye szerint - melyet Hóman Bálint summázott (Hóman-Szekfü Magyar Tört. I. köt. 97. I) - "a törzs élén a törzsfő, régi magyar nevén hadnagy (szlávosan vojevoda, vajda) áll..." Mivel a "vajda" szó nemcsak, hogy a magyar nyelv egyik szava, hanem a középkoron át magyar méltóságnév is, melynek használata messze, mélyen honfoglalás-előtti történetünkbe nyúlik vissza, viszont képtelenség az, hogy már az ókor utolsó évezrede folyamán is magasan fejlett törzsszövetségi szervezetekben élő káspi-, vagy őstörök népek egy ilyen fontos közigazgatási és kormányzati műszót a náluknál ezer évekkel fejletlenebb és csupán csak vegetatív színvonalon élő, vérségi kötelékeknél tovább egész a Kr. u. a 9. szd.-ig nem jutott szlávoktól kölcsönöztek volna, "vajda" szavunk nyelvtudományunk és történettudományunk által egyöntetűen vallott szláv származtatása nyilvánvalóan téves, mert ez történelmi lehetetlenség. Ez minden közepes intelligenciájú és normális agyú ember előtt azonnal nyilvánvalóvá válik, ha arra gondol, hogy az avarok, vagy a kazárok, az onogurok, vagy a hunok akkoriban politikai értelemben még nem is létező szlávoktól nem vehettek kölcsön politikai szakkifejezéseket. A magyar nyelvtudomány s vele együtt a magyar történettudomány mégis azt állítja - és nemcsak "vajda" szavunkkal kapcsolatban állítja ezt - hogy a szabir, onogur, avar, hun s egyéb őstörök elemekből összetevődött új képlet, a magyarság, a saját, már a honfoglaláskor is évszázados, sőt évezredes intézményeire és műveltség-elemeire hun, avar, szabir, onogur őseinek nomenklatúrája helyet t, szlávoktól szedte össze szavait. "Vajda" szavunk szláv eredetét nyelvtudományunk azon az alapon állítja, hogy a szláv nyelvekben van egy "vojvoda" szó, történettudományunk pedig azon, hogy Konstantinos Porphyrogenitos számtalanszor hivatkozott De administrando imperio c. művében az áll, hogy a "lebediaiak" legfőbb feletteseiket régi idők óta "boebodo"-nak nevezték, márpedig a "boebodo" szó a szláv "vojvoda" szónak felel meg, ami igaz is. A kérdés csak az, hogy vajon a "lebediaiak" boebodou-ja jött-e a szláv "vojevoda"-ból, vagy megfordítva? Mivel a kérdés a mi "vajda" szavunk etimológiájának a fontosságát jóval meghaladó döntő őstörténeti kérdés, nem lesz érdektelen a vajda szó etimológiájával nyelvtörténetileg kissé behatóbban foglalkozni. 2. A szó a maga legősibb eredetében összetett szó, amely két tagból áll s mind a két alapszó szumir. Az egyik, az előtag, a szumir "abal" (pontosabb fonetikával "abaly"), a másik, az ugyancsak szumir "baí". Az "abal" annyit jelent, mint "szarvasmarha", amely az ókorban a gazdagság kifejezője és fokmérője volt, nemcsak a szumir származású népeknél és nyelvekben, hanem más fajoknál és nyelvekben is. Latinban pl. pecuspecudis "szarvasmarhát", pecus-pecoris "csordát" jelent, pecunia-pecuniae pedig "vagyont" és innen "pénzt" (A magyar kereskedelmi értékegység Szent Istvánig a tinó) Ugyanezen a módon jön a szumir "abal"-ból a kirgiz, tatár s egyéb őstörök "baj", az onogur "bajan", az avar "bajan", az ómagyar "baj", a "bő", a "buja" (amely eredetileg mást jelentett, mint ma) és a török "bej", vagy "bey" amelyek mindenikének az a jelentése, hogy "gazdag", "dúsgazdag", "előkelő". Sőt ebből származik a magyar "vaj" szó is, amely a tej "gazdag"; bő, (üppig) részét jelenti. Az ősrégi magyar "Bay" és "Vay" családok eredetileg egy és ugyanaz a család lehettek, sőt valószínűen ugyanaz volt a "Fáy" család is. A "b", "v", "f" és "p" fonetikai vonatkozása beszédanatómiai okoknál fogva egyetemes fonetikai tünet (kettő labiális, kettő semilabiális hang) . Ezt az őstörök "baj" szót átvették a dél-oroszországi és kárpát-medencei őstörök népek szomszédságában, vagy uralma alatt élő primitív szláv nemzetségek is a "bojar" (baj-ur, gazdag-ur, lord) szóban, amely minden szláv nyelvben gazdag, előkelő urat jelent. Ennek a szónak szláv torzulása a "pan", "panye" (v. ö. "Baján") szó is. A "vojevoda" eleje szintén innen ered. A török "bej", amely előkelőséget jelölő társadalmi kifejezés ugyanúgy innen származik, mint pl. a Bajkál-tó neve, amely "buja-hal"-at, halban gazdagot jelent. Az eredeti szumir szó ékírásos rögzítésének latin betűkre való és általánosan elfogadott transliterációja, az "abal", a szó összes magyar és egyéb káspi-török származékainak egyöntetűen és kivétel nélkül jelentkező fonetikai karaktere szerint nem helyes. A szó helyes transliterációja "abaly" kellene, hogy legyen, mert minden fonetikai és nyelvtörténeti megfigyelésem szerint az eredeti szumir véghangzó nem "l" lehetett, hanem az egyébként igen nehéz kiejtésű, sőt már nyelvünkből is lassan kipusztuló, árja nyelvűek számára meg valósággal kimondhatatlan "ly". Mivel ez a hang sem a németben, sem az angolban nincs meg, ennélfogva nincs betűjele sem, egyik ortográfiával sem adható vissza s ezt az ékírásos jelet azért transliterálta Prince is Delitzsch is "l"-lel. Annak bizonyítására, hogy az abal helyesen "abaly" kellett, hogy legyen, felsorolom az alábbi fonetikai tényeket: 1. "Göböly" szavunk - szumir eredetében "gu-abaly" (nyak-szarvasmarha) - amely a magyarban jármos ökröt jelent, éppúgy, mint ahogyan "bivaly" szavunk - szumir eredetében "bu-abaly" (fekete-szarvasmarha . nem "l", hanem "LY" hanggal végződnek. Fonetikailag "ly-l" (vagy "ly-j") hangromlás lehetséges, de "l-ly" hangromlás nem. 2. Immár kihalt, illetve csak család- és helységnevekben élő "baj" szavunk (v. ö. Bay, Vay, Baja, Vaja), "buja" és "vaj" szavaink kivétel nélkül "j" és sohasem "l" végződésűek, ami határozottan "abaly"-ra és nem "abal"-ra mutat. 3. A "Bajkál" tónév, kirgizben, tatárban, a "Baján" név onogurban, avarban, a "bej" szó törökben, a-"boj", "voj e" kölcsönvételek a szlávban, amelyek kivétel nélkül a gazdagsággal s ezen át a szarvasmarhával függnek össze kivétel nélkül "ly" és nem "l" eredetre mutatnak. Hangtörténetünkben nem fedezhető fel olyan tendencia, amely "l" hangunk "j" hanggá romlását mutatná. Az "ly" hang azonban nyelvünkben is hajlamos arra, hogy vagy "l", vagy - ami gyakoribb eset - "j" hanggá romoljék, hiszen az "ly" fonetikai értéke, némi tendenciával a "j" felé, a kettő között van. Mivel az ;,abal" minden származéka minden származék nyelvben "j "-t s nem "l"-et őriz, minden nyelvben és a rendelkezésre álló nyelvi bizonyítékok szerint ezt őrzött 1400 évvel ezelőtt is (v. ö. Baján, Kr. u. 568-ban) , úgy hiszem, hogy a már rendelkezésre álló esetek alapján is kimondható Prince és Delitzsch és Sayce átírásaival szemben, hogy a "szarvasmarhát" jelentő szumir szó helyes literálása "abaly", mert a véghang eredeti, kori kiejtése közelebb állt a "j"-hez, mint az "1"-hez. A "baj" (gazdag, bő) szó jelentése és eredete kétségtelen. A szó minden káspi-kaukázusi származású nyelvben ugyanazt jelentette és jelenti és a fogalom kétségtelenül a szumir "szarvasmarhát" jelölő "abaly" szóból származik. Mivel törökben, magyarban, kazárban, onogurban, szabirban, besenyőben, avarban, hunban, kirgizben, tatárban ugyanaz és ugyanazt jelenti, a szó a "bojár"-ban és a "vojvodában" egyaránt ezekből a nyelvekből került át a hun, onogur, kazár, szabin besenyő szomszédságban élő délkelet-európai, valamint az "avar" szomszédságban élő közép-európai és balkáni u. n. szláv nyelvekbe. Konstantinos Porphyrogenitos i. művének "boebodo" szavát alkotó "boe" előtag a szumir "abaly"-ból származó, káspi-kaukázusi "baj", "bő" (ómagyar "beö", "buja"), "vaj", "bej", stb. szavaknak felel meg és gazdagság, előkelőség, rang kifejezője volt. 3. A szumir "bat" szó által kifejezett fogalom jelentéscsoportja "bot", "jogar", "vezető", "kormányzó", "kényszerű", "erőszak", "menekül", "fut". (Felhívom az olvasó figyelmét a "bot" és a "fut" szavaink fonetikai rokonságára (b-f) és tartalmi összefüggésére.) A bot a hatalom, a kényszerű, az erőszak ősi kifejezése szumirban, magyarban egyaránt. A szumir "bat" és annak fonetikai változásai az évezredek folyamán, a szumir-származású káspi-kaukázusi nyelvekben egy bizonyos közigazgatási és katonai rangot, megjelölést fejezett ki olyféle értelemben, mint "kormányzó". Ez a szó van az asszír "labutt"-ban, amely katonai kerületi vezetőt jelentett. Ez a szó van benne Kurt onogur fejedelem legidősebb fiának, Baján-Bat-nak, vagy Bat-Bajánnak a nevében. Ez a szó jelenik meg eltorzultan Konstantinos "boebodo" szavának utótagjaként, mint "bodo" és ez a szó torzult a szlávoknál "voda"-vá, amely - jellemző - egyébként "vizet" jelent szlávban. A "labattuból" származó "lebed" szó közepe ez a szumir "bat". Az egyébként szemmel láthatóan előkelő jelentésű és hangzású szó-bevonult a káspi-kaukázusi eredetű népeknél a tulajdonnevek közé s az onogur "baján-Bat", vagy a tatár "Bat" stb. neveken kívül az árpádkori "Bata", "Vata", "Bod", Bodó", "Buda", "Pata", "Pató" személy és családnevek gyakorisága efféle rangokra utal. Az idegenek elleni első nemzeti reakció kirobbanását vezető Vata, vagy Bata nevű bihari "főúr" ilyen rangot viselő helyi kormányzó lehetett, vagy ilyen családból származhatott. E sorok írójának szülőfaluja Borsod vármegyében "Vatta" község, amely 150 évvel ezelőtt még "Vatha", előzőleg pedig "Vata" volt. Az ősi avar eredetű település középkori birtokosa a Bata család volt, amely később a "vatai" előnevet használta. Egyetemista koromban végzett helységtörténeti kutatásaim során ennek a családnak a tagjaival több helyütt találkoztam egykorú forrásokban már Zsigmond király kora óta, többször fordultak elő a török hódoltsági harcok idején és szerepelnek a Rákóczi-szabadságharcban is. Híres kapitány közülük vatai Bata Bálint. A községnév (Vata), a családnév (Bata), a családnév és előnév (vatai Bata) mutatja a "b" és a "v" már említett könnyű felcserélődését. Vata és Bata ugyanaz, sőt ugyanaz Páta is, a változások csupán fonetikaiak. A "gazdag", "előkelő" jelentésű "baj" szónak ragot jelölő és kifejező "bat" szóval való összekapcsolása nem esetlegesség volt, hanem tradicionális gyakorlat. A Konstantinos "boe-bodo" kifejezésen, vagy Kurt onogur fejedelem legidősebb fiának "Baján-Bat" nevén kívül vannak erre magyar példák is. Biharban van például egy község, amelyet ma úgy hívnak "Vajas-vatta". A név szülőfalum neve a "Vajas-" előtag az egykori "baj" szó késői értelmező eltorzulása. Az összetétel ugyanaz, mint Bajan-Bat, vagy "boe-bodo". De felemlíthetem, mint hasonló jelenséget, hogy a Patay-család előneve báji, "báji Patay" s itt megint tisztán felismerhető a "boe-bodo", a "baj" és "bat" összetétel. Vannak azonban minderre kirgiz, tatár, török, onogur, avar, hun utalások is. Herodotos szerint (Historiarum) a líbiaiak a királyaikat "battos"-nak mondták. Végül fel kell említenem azt is, hogy a "vajda" szó, mint közigazgatási műszó, egész középkori történetünkön át kizárólag csak Erdéllyel kapcsolatban volt használatos, sehol másutt az országban s éppen Erdélyben nyomuk sem volt szlávoknak. "Vajda" szavunk származása, létrejötte, fonetikai fejlődése, tartalmi kialakulása, hovatartozása a fentiek alapján úgy hiszem tiszta és vitathatatlan. Tiszta és vitathatatlan az is, hogy a szó szlávos torzulása primitív átvétel, de nem részünkről a szlávoktól, hanem megfordítva. A káspi-kaukázusi (őstörök) népek olyannyira jellegzetes "törzsi" formációja legalább 4000 éves, de valószínűleg több. A szlávok a törzsi fejlődési fokra el sem jutottak. A szlávok a "nemzetségi" (vérségi egység, horda) fokig jutottak csupán s ezen a fokon érte őket a modern értelemben vett "nemzet" és "állam" fogalmainak kibontakozása. Azt állítani tehát, hogy a káspi-török népek, vagy azok bármelyike, a saját és legtipikusabb társadalmi szervezetük fejét szlávoktól vett kölcsönszóval jelölték, egyszerűen fantasztikus. 11. Hogy megjelent- e valóban, erre semmi adat nincs. Hogy Hóman honnan veszi ezt, nem tudom. De ha megjelent, augusztus eleje előtt nem jelenhetett meg. II. MEGJEGYZÉSEK A BESENYŐKKEL KAPCSOLATBAN A nagy úz nép egyik ága, a besenyők egy nyolc törzsből álló katonanép a kiterjedt káspi-török népcsalád egyik tagja, az avarok, hunok, úzok, szabirok, kazárok, onogurok közeli rokona voltak, akik al Maszudi szerint "egy közös őstől származtak". Figyelemreméltó Pataky László kiváló paleográfusunknak az a felfedezése, hogy a besenyők a magyarokkal azonos, vagy legalábbis igen közeli rokon nyelvet beszéltek (v. ö. a Nagyszentmiklósi Kincs aranytárgyainak felirataival, pl. "kiskán", "Tengő", "Csobánc" stb. szavakkal). Ez a nép két törzsszövetséget alkotott, a kisbesenyő és a nagybesenyő törzsszövetségeket. Az első kategória három törzsből, a második öt törzsből állt. A Kisbesenyő, vagy Besenyőke (al Maszudinál Bazsnák) törzsszövetség, amelynek tagjai "kangi"-nak (vitéz, bátor) is nevezték magukat, a következő három törzsből tevődött össze: 1. Az "Ertim", Vágy "Szabadertim" törzs, amelynek kánja Kr. u. 940 körül Majcsán, vagy Majsa, 2. A "Csür", vagy "Körcsecsür" törzs, amelynek kánja ugyanebben az időben "Köl", vagy Kál, és 3. A "Csaba", vagy "CsabakengyeI" törzs, amelynek kánja ebben az időben "Vata", vagy "Bata". Ez utóbbi törzs "Kengyel" melléknevét valószínűleg a Donec folyótól vette, amelyet ebben az időben "Kidmának", vagy "Kengyelnek" neveztek. Előzőleg ez volt a határfolyó Dentu-Magyaria és "Lebedia" között. A Kisbesenyő törzsszövetség területe a Don és a Dnyeper közötti térben helyezkedett el. A Nagybesenyő törzsszövetség (al Maszudinál Bazsna) az alábbi öt törzsből tevődött össze: 1. a "Kap" törzs, amelynek kánja a fent jelzett időben "Géza" (Konst. szerint "Giaze") az Alduna vonaltól északra, Konstantinos szerint "egy napi járóföldre Bolgáriától" települt, Bukarest térségében, 2. a "Gyula" törzs, amelynek kánja a fenti időben "Karkatán", vagy "Körkötöny" a mai Moldvában, a Keleti Kárpátok túlsó oldalán, Konstantinos szerint "négy napi járóföldre Magyarországtól", tehát Erdély keleti szomszédságában települt, 3. a "Csarabój" törzs, amelynek kánja ez időben Kaidüm, Konstantinos szerint a kievi tartománytól egy napi járóföldre lakott, 4. a "Kölpény" törzs, amelynek a feje ez időben Ipa kán s végül 5. a "Talmát" törzs, amelynek a kánja a fenti időben "Kostán". Számunkra különösen figyelemreméltó a "Gyula" törzs Erdéllyel szomszédos elhelyezkedése. A honfoglaló magyar törzsek sorában ugyanis "Gyula`` nevű törzs nincs, viszont a 10. szd. második felében Erdélyben számos "Gyula"-vonatkozású helységnév jelenik meg, ami arra enged következtetni, hogy ez a besenyő törzs a 10. szd. közepe táján részben, vagy egészben áthúzódott a Kárpátokon s talán az ott letelepült Keszi törzzsel olvadt össze. III. A "TERAVARTANNA" 1. Az ókori előázsiai nyelvek múltszázadbeli filológusai szerint a fenti szó egy árja, "indoiráni" szakkifejezés a Kr. e. tizennyoIcadik századból, amit indoiráni harckocsi és lovassági oktatók (?) használtak. Jelentése "háromféle fordulat". Ezt az árja bázisra épített, sőt az árja faji felsőbbrendűség meggyőződéséből kiinduló rendkívül tipikus és merész filológiai megállapítást jelen mű 3., 4., és 9. fejezeteinek kiegészítéséül némileg alaposabb történelmi és filológiai elemzés alá kell vennem elsősorban nyelvészek számára, de ha az intelligens nem-szakképzett olvasó türelmét nem vesztve végig a szükséges figyelemmel fogja kísérni az alább következő analízist, azt hiszem nem fogja megbánni, mert ezen a példán kristálytisztán fogja látni, hogyan dolgozott a 19. szd.-i "faji" tudomány és mi az a sok minden, amit revideálni kell. A századforduló óta oly nagyszámú kitűnő helyreigazítást és kiegészítést végző Prince, Delitzsch, Hilprecht, Deimer és mások új utakat nyitó munkája után ugyanis azt gondolta volna az újabb filológiai szakirodalmat figyelemmel nem kísérő nem-nyelvész, hogy a múlt század badarságai már lomtárba kerültek, sajnos azonban ez egyáltalán nincs így. Zacharie Mayani francia nyelvészprofesszor 1960-ban franciául, 1962-ben német nyelven is megjelent igen terjedelmes ("Die Etrusker beginnen zu sprechen) c. művében a "teravartanna" változatlanul ott van, mint bizonyító anyag a maga teljes és rozoga árja fegyverzetében, mintha az elő-ázsiai ókori nyelvek filológiája területén az utolsó 80-90 esztendőben nem történt volna semmi, sőt nem történt volna semmi említésre méltó az elő-ázsiai ókori archeológia, egyáltalán az archeológia területén sem. A "teravartanna" szónak, mint az "indoiráni" lovasharc-oktatók nyelvéből származó kifejezésnek történelmi ellenőrzése igen egyszerű. Az archeológia minden direkt és indirekt megállapítása szerint Mezopotámián és környékén kívül - a Folyóköz és a Káspi-tenger között elterülő és ez időben úzok (chusok, kasszuk) által lakott régió, valamint a Tigris és Eufrát forrásvidéke és ennek környéke - Kr. e. 2000 előtt a ló még mint igavonó háziállat is ismeretlen volt és még inkább az volt, mint katonai tényező. Ennek bárminő direkt nyomát az archeológia sem Egyiptomban, sem Indiában, sem Kínában, sem a.Mediterráneumban s még kevésbé "Európában" nem találta. A húzó ló, kerék, talyiga, majd a harci szekér mezopotámiai találmányok. Hogy a harci szekér és harci ló kezelői és ennek oktatói idegen fajú és nyelvű emberek lettek volna olyan területről, ahol a lovat és a szekeret nem is ismerték - vagy ha igen, csak ezidőben és csak másodkézből ismerték meg - teljesen kizárt dolog és ez kizárttá teszi a "teravartanna" kifejezés "árja" voltát is akkor, amikor Mezopotámiában és környékén a világ legfejlettebb nyelvét beszélik és ez a nyelv nem árja nyelv. A szóbanforgó kifejezés nyelvészeti elemzése már hosszadalmasabb. 2. A 19. szd. tragikomikus alaptévedése - amely azzal kezdődött, hogy a manapság valóban árja centruma és irányítású világ felőli benyomását 4-5-6000 évvel korábbra helyezte egészen abszurd módon vissza, és azzal folytatódott, hogy egy így elképzelt ókori világképhez próbált mindent hozzányomorítani - talán éppen a nyelvészet terén bosszulta meg leginkább magát. A 19. szd. nyelvészete a messzi ókorral foglalkozva egyszerűen (s némileg érthetően is) képtelen volt saját 19. szd.-i világképének nyomása alól szabadulni és a messzi ókorban is erőnek erejével egy árja centrumú és irányítású világot keresett, sőt akart találni. Ez a tendencia mindjárt a szövegfejtések első fázisánál, a literálásnál (1) megmutatkozott. Az ókori szövegeket már egyes szavaikban ösztönösen bizonyos árja fonetika szerint írták át, hiszen árjának hitték őket. Jellemző ez különösen a szóvégződésekre, hiszen a magánhangzók jelölése az ókori írásrendszerűekben bizonytalan, márpedig a szumir eredetű szavak általában magánhangzóval, mindenesetre egy bizonyos zöngével végződtek, amely zönge lehetett "a" is, "u" is, vagy egyéb is. Az árja fonetikába az "a" végződés illett bele, a szózáró -és különösen eleinte csak találgatott - zöngét, tehát "a"- hangnak literálták, noha, amint aztán fokozatosan és bizonyíthatóan kiderült, ez a zönge "u". A "teravartanna" mindenesetre ebben a formájában igen "ősárja", igen szanszkritos karakterű volt. Ezen a nyomon továbbhaladva, a kifejezést felbontották két különböző szóra (valóban két különböző szóból áll), "tera"-ra és "vartonna"-ra. Az előbbiről felfedezték, hogy az a latin ter (semel, bis, ter. etc. - egyszerű, kétszerű, háromszor stb.) szó őse, és egy kissé szabadon úgy fordították le, hogy "három fajta", a másodikat a latin "vert" igével hozták kapcsolatba és úgy fordították le, hogy "fordulat". Mindebben azonban van egy csomó inkonzisztencia, amikkel a 19. szd. lendületes önbiztonsága nem törődött. Az első mindjárt az, hogy a Kr. e. 18. szd. korszakában a tízes számrendszerűt még nem ismerik, még kevésbé fogadták azt el egységesen, a számrendszerűekben és a számjegyek elnevezése terén a káosz teljes és ilyen marad a következő évezred során is, már pedig a tri, tres, tris, drei bázison alapuló "ter" egy zárt és elterjedt tízes számrendszerű egyik konkrét számjegyének a neve. A másik az, hogy a "görög" nyelv majd csak a Kr. e. 11-7 szd.-ok folyamán alakul ki az autochton lakosság meg az ideérkező achajok nyelvének összeolvadásából, a "latin" meg éppen majd csak a Kr. e. 6--2 szd.-ok során jön létre az etruszkból, az ion-ból és valami primitív "umber-sabeli" nyelvből, de maga az ősárja alap, a szanszkrit is még csak most van - szintén keveredés útján - kialakulóban, hiszen a "teravartanna" Kr, e. 18. szd.-i szó. A harmadik ilyen inkonzisztencia - akár van köze a "latin" verto-hoz, akár nincs -a "vartanna" szó, amely a latinon kívül egyetlen árja nyelvben sincs meg. Nem beszélve arról, hogy ez a latin ige eredetileg transitiv értelmű és nem azt jelenti, hogy fordulni, hanem azt, hogy "fordítani" (Horatius, Vergilius, Cicero még vagy "se vertere" - fordítani magát - vagy szenvedő formában használják), sőt "visszafordítani", tehát ellenkező állapotba hozni, nem pedig valaminő irányt változtatni, a "vert" nem is latin szó. A "vert" etruszk szó, innen került a latinba, már pedig az etruszk nyelv nem árja nyelv. Az etruszk nyelv a szumir származású agglutináló nyelvek közé tartozik. Ha már most mindezek előrebocsátása után megpróbáljuk ezt az "indoiráni" szót a később kialakuló "árja" fonetikai jelleg helyett, összehasonlíthatatlanul logikusabban aszumir szójelentések és a szumir fonetikai karakter szerint literálni - elvégre a Kr. e. 18. szd.-ról van szó a "terevartanna" egycsapásra elveszti "indoiráni" karakterét, amennyiben a "tera" szóból "tér" lesz, a "vartanna" pedig "bar-du-n", vagy "var-du-nu, vagy "far-du-n", vagy akár "par-du-n" formát ölt, és ebben bizony már nincs semmi szanszkritos, vagy "árja", sem fonetikájában, sem jelentésében. 3. A "tar", "dar" (tár, dár), "dara", "dar" ószumir alapszócsoporttal nemcsak azért kell itt némileg részletesebben foglalkoznom, mert az a "tér" szó "térni, kitérni" jelentésének bebizonyításához elkerülhetetlen, hanem azért is, mert ennek az ószumir alapszónak és fonetikai elváltozásainak magyar nyelvi vonatkozásai egyszerűen cáfolhatatlanok. Ennek az alapszócsoportnak, amelynek képírásban öt különböző pictogramja van ugyan, hangzásuk azonos, vagy legalábbis hasonló, szumirban Prince és Delitzsch megbízható szófejtései szerint nyolc merőben különböző jelentése van. Ezek: 1. felvág, feltép, felnyit, seb, tár (feltár, kitárul), 2. redő, ránc, ruha, folt, színfolt, egyenetlen, tarka, 3. föld, ország, terület, tér, terül, tartomány, 4. bezár, becsuk, ajtó, zár, visszatart, 5. magas, rangos, gőgös, rátarti, durva, 6. halad, vonul, irányt vesz, tart valamerre, homlok, 7. gyűjt, elrak, tár, tárol, tartalom, daru (emelő), daru (madár), tartalék, 8. folyamat ideje, (latinba átkerülve duratio), tart valameddig, kitart, tűr, türelem. Nevezetes, hogy a "tar, dar" hangbázissal jelölt nyolcféle szumir fogalomcsoport mindenikének magyar megfelelője szintén ezen a "tar-dar" bázison épül (tár (feltár), tarka, tér, zár, durva, tart (valamerre), tár, (raktár), daru, tart (emeddig), tőr, kitart, stb.). Bennünket most csak a hatodik jelentéscsoport érdekel, amelyhez "irányt vesz, tart valamerre, értelemben a "térni", "kitérni", "eltérni", "letérni", "rátérni", térül, térít szavaink tartoznak. A "tér" szó jelentése (akármi is a helyes fonetikája) úgy hiszem nyilvánvaló. Annak semmi köze a görög-latin "tér"-nek, ami "háromszort" jelent. Ami viszont a "vartanna"-"bar-du-nu" szót illeti, ami tényleg "fordulást" jelent, ezzel sokat bíbelődni nincs értelme, a szó ugyanis nem "indoiráni", vagyis nem árja szó, a latinon kívül egyetlen árja nyelvben sincs meg, a latinban viszont, mint már megjegyeztük, etruszkból került jövevényszó. A szó szumir bázisa a "bar", amely azonkívül, hogy azt fejezi ki, ami körülvesz, ami minden mástól elválaszt, elkerít, azt is jelenti, hogy megkerül, körülkerül, kikerül valami akadályt. Az, hogy a magyarban a "bar-d"-ból, vagy "var-d"-ból a hosszú idő folyamán "fordul" lett, nem különös, inkább az a csodálatos, hogy a torzulás mérve nem nagyobb. Mindenesetre ökréhez, tehenéhez a mai napig szumirul beszél a magyar paraszt, amikor azt mondja neki, hogy "farta te !" és erre ökör, tehén, engedelmesen - megfordul. A mi "térül-fordul" kifejezésünk meg szinte mása a "téru-bardun" kifejezésnek, amelyet állítólag "indoiráni" katonai oktatók használtak Kr. e. a 18. szd. ban, amikor a harckocsi hajtására, "háromféle fordulatra" tanították azokat, akik a harci szekeret feltalálták és a harci mént kitenyésztették... 1. A "literálás", vagy "transliterálás" az az eljárás amikor egy idegen írásrendszerrel (ékírás, hieroglif írás stb.) leírt szöveget írásjelről-írásjelre modern "latin" betűkre írnak át, és így próbálják visszaolvasni. Vissza a könyv elejére --->>>-

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés