Botond és a görög óriás

  A magyarok jól ismerték a kelet-római császár biro-

dalmába vezetõ utat. Jártak ott már eleik, amikor Etel-

közben lakván, megsegítették a császárt a bolgárok

ellen. Aztán a honfoglalást követöen is meg-megfor-

dultak arra, de akkor már jobban csábította öket a

virágzó nyugati városok kincse, mint a hegyeken-völ-

gyeken, sárba ragadt településeken messze túl sejlö

Konstantinápoly.

  Most azonban mégis délnek fordították lovaik kan-

társzárát, mert az új császár megtagadta tölük az adót,

amellyel a békét megvásárolta, söt szövetségre lépett

a németekkel.

 A magyar sereg élén, deres lován Opour ült. De ott

lovagolt a két elválaszthatatlan jóbarát: Zoltán és Bo-

tond is. Nádszálvékony termetü volt az egyik, kis köp-

cös a másik. A harcban mindkettö legyözhetetlen: Zol-

tán villámgyors kardcsapásaitól csak úgy hullott az

ellenség, ahová meg Botond odasújtott buzogányával,

ott nem maradt más, mint beszakadt vért, sisak és

koponya.

  Szépen sütött a nap, amikor a magyar sereg Konstan-

tinápoly falai alá érkezett. Útjukat égö városok és falvak

jelezték, jöttüket menekülök hada hírelte, Konstantin

császár, a Bíborban született jobbnak látta alkudozással

megelözni a várható ostromot. Követeket küldött tehát

Opourhoz, s azt ajánlotta, hogy a császár és a magyarok

egy-egy kiválasztott vitéze vívjon párviadalt. Ha a ma-

gyarok vitéze gyöz, ám legyen, ö, Konstantin vállalja az

adófizetést.

  Opour rábólintott.

  Kis idö múlva egy óriási görög lépett ki a város

kapuján, s megállt a vezér elött. Egy egész fejjel volt

magasabb Opournál is, s olyan izmai voltak, mint egy

bivalybikának.

  - Ide hallgassatok, ti kutyafejüek - kiáltotta. - Az

én nevem Papadopulosz. Lássam azt az embert - ne

is egyet, kettöt, aki velem ki mer állani!

  Botond és Zoltán összenézett, s egyszerre léptek elö

a seregböl.

  Opour ismét bólintott. Hanem a görög harsány ne-

vetésre fakadt.

  - Mit kerestek itt, gyerekek? Menjetek haza, anyá-

tokhoz! Hát nincs közöttetek egy épkézláb fegyverfor-

gató ember?

  Zoltánt elfutotta a pulykaméreg, de Botond ez eset-

ben gyorsabb volt.

  - Ne bízd el magad, te hústorony! - mondta, s

közelebb lépett az óriáshoz. - Én Botond vagyok.

termetre a legkisebb a magyar seregben. De úgy tudd

meg, hogy ma leáldozik a te életed napja.Végy magad

mellé még két görögöt, hogy az egyik eltávozó lelkedet

fogja föl, a másik pedig testedet. Mert egyedül is

ellátom én a bajodat!

  Azzal magasba emelte harci bárdját, s odalépett a

város kapujához. Egy villanás, egy döndülés, s a nehéz,

vasazott kapun akkora rés nyílt, hogy akár egy ötéves

gyerek is kényelmesen átfért volna rajta.

  A döndülésre, no meg a pánviadal látására is, a

császári város falaira gyült odabentröl a nép. Kényes

dámák és kócos cselédlányok, udvari méltóságok és

egyszerü kezmüvesek szorongtak fenn, a falakon, s

zsivajogvn kisérték mindazt, ami odalent történik.

  Hirtelen elhalt a zsivaj: maga a császár és a császárné

jelent meg az egyik várbástya fokán, udvaroncok hadá-

tól körülvéve. A görög óriás diadalának, s a pöttömnyi

magyar csúfos vereségének ök is szemtanúi akartak

lenni.

***

  Aztán megkezdödött a párviadal. Botond fürgén há-

rította a görög óriás hatalmas csapásait. Olyan gyorsan

kerengett az óriás körül, mint a sólyom, aki mindig a

legváratlanabb pillanatban csap le áldozatára. A görög

pedig fújt, öklelt, de csapásai minduntalan célt té-

vesztettek. Kapkodta fejét, nehézkesen forgott ellenfele

után, ám Botond buzogányának ütéseit nem tudta el-

kerülni. Mikor éppen úgy érezte, hogy végre kedvezö

helyzetbe került, ahonnan kardjának egyetlen suhintá-

sával halálra sujthatja ellenfelét, odafent a föhadvezér

elkiáltotta magát:

  - Most küldd a pokolra a bestét!

  Papadopulosz kardja a hangra egy pillanatra megállt

a levegöben. S ez a pillanat elég volt Botondnak arra,

hogy lesújtson. Buzogánya épp az óriás kardot tartó

karját érte.

Az óriás felüvöltött: jobbja bénán csüngött alá.

  Balkézzel, sebzetten egyre hátrébb szorult a görög,

egyre közelebb a város kapujához, amelynek bástyáján

Konstantin császár és kísérete most már aggódva fi-

gyelte a párviadal kimenetelét.

  A magyarok pedig lelkes ,,huj-huj "-kiáltással biztat-

ták Botondot.

  A görög már több sebböl vérzett. Egyre bizonytala-

nabbul csapkodott maga körül.

  Aztán egy halálos csapás végleg földre terítette.

  A császár és kísérete megszégyenülten takarodott le

a vár fokáról, s tért vissza a palotába.

  Aznaptól fogva pedig ismét fizette az adót a magya-

roknak.

***