1. A hunok és a hun korszak

Hunok Eredetükről a 18. század óta vita folyik. Az alapprobléma: azonosak-e vagy sem a kínai forrásokban hiung-nu vagy hsiung-nu néven szereplő törzsekkel, akikkel a Kínai Birodalom a Kr. e. 4.–Kr. e. 1. század között kemény harcokat vívott, s akik ellen a Nagy Falat emelték. Nevük és történetük – szír és szogd források segítségével – a több mint két évszázados hiátus ellenére is összekapcsolhatónak látszik az európai hunokéval. Azonosságukat azonban mindeddig nem igazolta a nyelvészet (a hiung-nu nyelv mindmáig ismeretlen, s az európai hunok nyelvére is csak következtetni lehet), s csak közvetve világítja meg a régészet (a Kr. u. 4. századinál korábbi hun lelet nem ismert Közép-Ázsiából sem) és az antropológia (mongoloid típusok ugyan nem ritkák az európai hunok körében, de nem is általánosak, ugyanakkor nem jelenthetnek mongol nyelvűséget) is. A hunok jellemző régészeti ismérvei: a csontlemezekkel merevített aszimmetrikus íj a háromélű vas nyílcsúcsokkal, a hosszú kard, a harcikés, a nomád öv, a magas kápákkal ellátott nyereg ugyanis az eurázsiai steppéken végbement általános fejlődés eredményei, a legsajátosabb hun emlékek, a réz áldozati üstök is csupán öntési technikájukkal gyökereznek a kínai bronzművességben.

Legalább ennyire ellentmondásos történelmi jelentőségük megítélése, amelyet a legújabbkori politikai gondolkozás is eltorzított. A modern nyugati iskolai oktatás Ammianus Marcellinus „klasszikus” jellemzését tanítja róluk, holott a Rómában élő és író kiváló történetíró csak hírből ismerte a hunokat. Jellemzésükre – a kor szokása szerint – az antik geográfia és etnográfia évezredes hiedelmeit (Herodotos, Strabon, Pompeius Trogus, Iustinus elképzeléseit „a szkíta nomádokról”) kötötte művészi csokorba, s egy olyan paleolit szinten álló hordát tárt olvasói elé, amely képtelen lett volna egy népek fölötti birodalmat kiépíteni, akár egyetlen hadjáratot is megnyerni. Az ammianusi kép nem egyeztethető össze a 395-től kezdve rendszeresen feljegyzett tényleges eseményekkel, s éles ellentétben áll a keletrómai Priskos művével, aki a hunokat és Attilát saját országukban tett látogatása után írta le. Görög nyelvű műve azonban nem vált a Nyugat közkincsévé – Magyarországon is kevéssé (s főleg szépirodalmi átdolgozásokból) ismert, kivéve azokat a részleteket, amelyeket egy évszázaddal a hunok letűnése után Jordanes latinul merített belőle. A magyar hun legenda – a 13. századi Kézai Simon irodalmi alkotása – még az utóbbiból is alig merített, az Attila néven kívül nincs sok köze a hunok valóságos történetéhez.

A 370-es években a Volgán átkelő hunok szétverték és szétkergették az alánokat, s ezzel véget vetettek az iráni népek évezredes steppei uralmának. Alán segédcsapatokkal megerősödve leverték Hermanarik osztrogót birodalmát – az osztrogótoknak csak kisebb csoportja tudott római területre menekülni. 376 kora őszén a Dnyeszternél szétszórták Athanarik vizigót hadait, többségük keletrómai területre menekült. Maguk a hunok győzelmeik után két évtizedig a Fekete-tenger északi partjait körülölelő birodalmuk kiépítésével foglalkoztak, csak a 395. évi római polgárháború idején indítanak tájékozódó hadjáratokat a Kaukázuson és az Al-Dunán át a Római Birodalom mindkét felébe. Váratlan feltűnésük óriási pánikot váltott ki. Keleten ekkor keletkeznek a vadságukról szóló rémtörténetek, a Balkánon pedig I. Alarik vizigótjai támadásuk nyomán vonulnak le Hellasba. 400-ban a mai Havasalföldre benyomuló, Uldin vezette hun seregben a rómaiak nem remélt szövetségesre találnak, barátságból (a gót Gaina ellen) vagy fizetségért (az Itáliát támadó I. Alarik, majd Radagaisus gótjai ellen) segítik mindkét római államot. 402–406 között egy csak következményeiből és régészeti leletekből ismert hun támadás menekülésre kényszeríti a Visztula–Odera-vidékről a vandálok Siling-ágát, az utóbbiak a vandálok Kárpát-medencei Hasding-ágával és hozzájuk csatlakozó kvád/szvébekkel együtt 407. január 1-én elárasztják Galliát, 409-ben pedig elérik Hispaniát.

408 nyarán, Arcadius császár halálhírére a hunok megszakítják baráti kapcsolataikat a keletrómaiakkal, Uldin serege és segédcsapatai lerombolják az Al-Duna északi partján fekvő ellenerődöket, majd a folyón átkelve birtokukba veszik Castra Martis erődjét (Kula [Bulgária]). A továbbiakban kedvezőtlenül alakuló keletrómai háború akadályozza meg Uldint abban, hogy megsegítse a baráti nyugatrómai császárt, Honoriust I. Alarik ellen. Az első keletrómai háború 412-ben békével ér véget, amelyet a konstantinápolyiak a Don torkolata közelében kötnek Karaton hun nagykirállyal.

A hunok 422-ben támadják meg újból a keletrómai Thraciát, röviddel ezután, 424 körül Ruga nagykirály átteszi a Hun Birodalom székhelyét a Tiszától keletre eső síkságra. Már onnan támogatja nagy sereggel az új nyugatrómai császárt, Iohannes „usurpator”-t, de megkésve, csupán a hunok egykori túszát és barátját, Aetiust sikerül hatalmon tartania. Aetius zsoldjába fogadott hun segédcsapatokkal 426-ban felmenti a vizigótoktól ostromolt Arelate/Arles-t, s a következő években is sikerrel folytatja a galliai római uralom helyreállítását.

A Római Birodalmat azok a népek kezdték el dúlni, rabolni, majd nyugati feléből hatalmas darabokat kiszakítani (Délnyugat-Gallia, Hispania részei, Észak-Afrika), akik a hunok elől menekültek nyugatra (vizigótok, vandálok, szvébek, alánok, burgundok); a hunok világtörténelmi szerepe ennek az első nagy népvándorlásnak az előidézése volt. A Hun Birodalom európai kialakulása után már egyetlen nép sem volt képes kiszakadni a hun kötelékből, a két római birodalom-fél második elözönlésére csak a hunok bukása után került sor. 425–440 között „az utolsó római”, Aetius éppenséggel hun barátai fegyvereire támaszkodva vetette vissza a galliai városokat ostromló vizigótokat, űzte ki Észak-Galliából, Raetiából, Noricumból a germán támadókat. Hun szövetségeseivel reguláztatja meg 437-ben a vormaciai (Worms) burgundokat, e vészterhes hun támadás emlékéből sarjad majd a Nibelung-ének. A Hun Birodalom barátsága és segítsége évtizedekkel meghosszabbította a halálosan beteg Nyugatrómai Birodalom agóniáját, a frankok, alamannok, szvébek csak a hunok bukása után kezdték megszállni a Rajnán és Dunán túli tartományokat.

A hun segítségnek azonban ára volt. Amikor Aetiust 433-ban átmenetileg megbuktatják, kénytelen volt az akkor még római Pannonia tartományokon át a hunokhoz menekülni. Ruga másodszorra is hatalomra segíti (434). Hálából a Róma városában kötött szerződésben Aetius a nyugatrómai kormányzat nevében átengedi hun barátainak Pannonia Prima és Valeria tartományokat. Ezzel egy időben a hunok újabb támadást indítanak a Keletrómai Birodalom ellen, amely azonban Ruga halála miatt félbeszakad. A békét 435-ben a Duna északi partján Castra Constantia erődjénél (Margus – ma Orasje – városával szemben a Temesközben) kötik meg. A keletrómaiak kénytelenek elfogadni az új nagykirály, Bleda (434–445) és öccse, Attila békediktátumát, amely súlyos terheket ró rájuk. A vandálok Szicilía elleni, a perzsák Kelet elleni támadását kihasználva 440/41-ben Bleda a békét félredobva sorra megostromolja és elfoglalja Moesia Prima (a mai Észak-Szerbia) városait, majd délkeletről, a Száván át megtámadja a 427 óta keletrómai Pannonia Secundát s ostrommal beveszi Sirmiumot (ma Sremska Mitrovica). 441/42-ben beavatkoznak a háborúba az Attila vezette keleti hun hadak is. Ratiaria (Arcar [Bulgária]) bevétele után az egyesült hun erők elfoglalják Naissust (Nis), Serdicát (Szófia), Philippopolist (Plovdiv) s kijutnak a Márvány-tengerig, ahol a thraciai Chersonesos félszigeten megverik Aspar keletrómai seregét. Konstantinápoly kénytelen békét kérni. A megkötője nyomán elnevezett „Anatolius első békéje” (443) valóságos aranyfolyamot indít el a Hun Birodalomba, egy összegben 6000 font „kárpótlást” és évi 2100 font tributumot.

A 445-ben puccsal hatalomra kerülő s a Tisza-vidéki központi orduba (fejedelmi székhely) átköltöző, harcias Attila kezdettől háborús fenyegetést jelentett mindkét birodalom számára. A régi szövetséges, a ravennai kormányzat, Savia provincia átengedésével, a magister militum (fővezér) címmel s a vele járó jövedelemmel igyekszik támadókedvét mérsékelni, Attila Nyugat elleni készülődését ennek ellenére csak a 447. januári konstantinápolyi földrengés híre fordítja a régi irányba. Hadait – immáron a szövetségessé emelt germánok seregeit is – rázúdítja a Balkánra. Noha pusztításon kívül egyetlen hadicélját sem érte el, 450 elejéig megszállva tartja Dacia Ripensist és Moesia Primát, a déli határ Naissosnál volt. A megszállt területeket lakatlan határzónává akarta tenni. Az ezzel kapcsolatos követjárások egyike során járt Attila udvarában 449 őszén a panioni Priskos, akinek a nagykirály, orduja és a hun viszonyok élesszemű leírását köszönhetjük. A 450 tavaszán megkötött „Anatolius második békéjében” Attila végül is lemondott a hódításról s megújította a 443. évi békét (ratifikálására II. Theodosius császár halála miatt nem kerülhetett sor). Engedékenysége mögött az rejlett, hogy 449-től már Gallia ellen készülődött.

A 451. évi Gallia elleni hadjárat nem sok sikert eredményezett, mégis olyan megrendítő volt a nyugati kortársak számára, hogy mindmáig elhalványítja a Keletrómai Birodalom ellen viselt két sokkal pusztítóbb háború emlékét. Mivel a Loire hídját védő Aureliani/Orléans-t az utolsó pillanatban felmentették I. Theodorik vizigót király seregei és Aetius segédcsapatai, Attila kénytelen volt hátrálni. A galliai szövetségesek Troyes előtt 5 mérföldre csaptak össze Attila szövetséges seregével (mauriacumi, másként catalaunumi = champagne-i csata s nem chalons-i!). Mivel egyik fél sem volt képes kiűzni a másikat a táborából, a csata lényegében a támadó Attila kudarcát jelentette, aki rövidesen visszavonulásra határozta el magát. Üldözés nélkül jutott el a Rajnáig s kelt át rajta.

Attila 452. évi Észak-Itália elleni hadjárata a még soha ostrommal el nem foglalt Aquileia bevételével és lerombolásával kezdődött. Utána a Pótól északra Mediolanumig (Milánó) nyomuló seregét az éhség és a járványok visszafordulásra kényszerítették – a Rómáig nyomuló és az Örök Város falai alól visszahőkölő Attila a középkori legendagyártás terméke. Amiként késő középkori az „Isten Ostora” elnevezése is. Visszavonulását siettette, hogy Marcianus keletrómai császár csapatai a Dunánál hátbatámadták birodalmát. Az emiatt kitört újabb keletrómai háború előkészületei idején, 453 tavaszán Attila vérömlésben elhunyt. Temetésének ünnepélyes, minden ízében ázsiai – a későbbi türk nagyfejedelmek temetésére meglepően hasonlító – szertartását Priskos nyomán Jordanes hagyományozta az utókorra. Attilát egyetlen koporsóban titkon a földbe temették.

Attila Arikan nagyfejedelem-asszonytól származó legidősebb fia, Ellak lett a hunok nagykirálya, aki ellen előbb öccsei, majd az Ardarik gepida király vezetésével szövetkezett gepidák, rugiak, szvébek, szkírek, szarmaták keltek föl. Ellak elesett a mindmáig ismeretlen Nedao folyó mellett vívott második „népek csatájában”, amelyben az osztrogótok még a hunok oldalán harcoltak (455). A keletre menekült hunokat Attila középső fia, Dengitzik szervezte meg. Dengitzik utóbb a Keletrómai Birodalom ellen támad, de 469-ben a csatát és életét elveszít. Vele ér véget a hunok európai története.

Az antik kortársak egységesek voltak abban, hogy a hunok katonai sikereiket páratlan tökélyre emelt lovasíjász harcmodoruknak köszönhették. Lovuk télen-nyáron fáradhatatlan volt, csontmerevítős reflexíjuk valóságos csodafegyvernek számított, elöl-hátul magas kápájú nyergükből előre vagy hátra fordulva sűrű, jól célzott nyílzáporral bénították meg s zilálták szét ellenségeiket. Nem véletlenül volt egyik hatalmi szimbólumuk és méltóságjelvényük az aranylemezekkel díszített vagy bevont „aranyíj”, amely ma már jónéhány példányban ismert hun vezetők sírjából vagy halotti áldozatából. Attila tömegeket mozgató hadjáratai előtt villámgyorsan mozgó váratlanul támadó kisebb-nagyobb lovascsapataik érték el mindazt a sikert, amit elértek. Hadművészetük döntő eleme volt az összehangolt szervezés, a felderítés, a bekerítés, a több irányból-oldalról indított színlelt vagy valóságos támadás. Hadiszervezetükből nőtt ki birodalmi szervezetük. Előbb a stratégiai vidékek (pl. a Krím félsziget és bejárata, a Kárpátok délkeleti kiszögellése és a dobrudzsai Duna-szakasz, a Dunántúl és a Bécsi-medence) megszállása, utóbb a vazallus királyságok rendszere, amely 450-ben már egész Közép- és Kelet-Európára kiterjedt. Birodalmuk élén európai feltűnésükkor nagy tekintélyű harci királyok, az 5. századtól pedig nagykirályok állottak, Attila egyeduralma előtt másodfejedelmek is léteztek. 434–445 között maga Attila is másodfejedelem volt, orduja a mai Moldva és Havasalföld határvidékén a Buzau/Bodza folyó vidékén feküdt. A hun birodalom vezetői aranyban pompáztak, s egy olyan sajátos belső-, illetve közép-ázsiai divatot hoztak magukkal (aranyveretes öv, aranycsatos csizma, arany nyakperec, aranyveretes hosszú kard, aranyveretes lószerszám és nyereg), amely túlélte a Hun Birodalmat, és évtizedeken át éppúgy fennmaradt, mint az a páratlan személyi hatalom, amelyet Attila kölcsönzött a vazallus királyoknak. Az utóbbiak ennek ellenére sem tartoztak a birodalom legfőbb vezetői közé, még Attila idejében is csupán a gepida Ardarik vehetett részt a királyi tanácsban. A név szerint ismert hun vezetők többsége a török nyelvből értelmezhető nevet viselt (ilyenek török formában: Öldin, Karaton, Öktar, Mundzsuk, Ajbars, Atakam, Ellak, Mama, Dengitzik, Verik stb.), a gót kicsinyítő képző előtt török név szerepel Ruga/Rugila, Blida/Bilda/Blaedila és Ata-ila/Attila esetében is. Öntudatos hunnak vallották magukat a nem hun származású vezetők Hunigiz/Onegesius és Skotta, hűségesen szolgálták Attilát a mellé szegődött olyan római arisztokraták, mint Orestes. Attila orduja és lakomája a perzsa (szászánida) nagykirályok szertartásait idézi, olyan iráni hatásokat, amelyek még Európába kerülésük előtt érték a hunokat. Hun köznépi temetőket nem ismer a régészet, mivel a „hunok” valójában egy fiatal férfiakból álló mozgó, folyamatosan változó, gyarapodó hadsereg voltak, éppúgy, mint 800 évvel később a mongolok. Alapjaiban elhibázott a hunokat a 19. századi vándorló nomádok mintájára elképzelni. Vezető rétegük valóságos temetkezései is alig ismertek, annál nagyobb szerencséje a régészetnek az a tucatnyi lelet, amely a temetési szertartás alkalmával máglyára vetett vagy égetés nélkül feláldozott, kis mélységekben elföldelt halotti áldozatból maradt fenn. Ezekből került elő a hun régiségek leglátványosabbja, a mintegy 20 db öntött rézüst, amelyek az Urál folyótól a mauriacumi csatatérig bámulatos pontossággal jelzik a hun mozgalom kiindulási és végpontját – a legtöbb a két nagy központból, a Havasalföldről és Pannonia körzetéből ismert. A halotti áldozatokból kerültek elő az „aranyíjak”, az aranybevonatos kardok s mindaz, ami a hun viselet és fegyverzet kapcsán fentebb említésre került. Az áldozati leletek száma szerencsére egyre növekszik, s velük azok az adatok, amelyeken át bepillantást lehet nyerni a Hun Birodalom viseletébe és hatalmi szervezetébe.

A hunok történelmi szerepének és jelentőségének megítélése századok óta vitatott és ellentmondásos. Görög, római, germán ellenfeleik nyolc évtizeden át a vesztes oldalon álltak, híradásaikból nehéz tárgyilagos adatokat kihámozni, márcsak azért is, mivel a feljegyzések többsége hadjáratokról, pusztításokról szól, a hunok életéről és belső viszonyairól mit sem árul el. Kivált a Hun Birodalom fennállásának utolsó 13 éve vált a kortársak és az utókor számára emlékezetessé, amelyben Bleda és Attila, majd az egyeduralkodó Attila kíméletlen háborúkat indított a Keletrómai Birodalom ellen. E korszak csupán utolsó három évére esik a Nyugat elleni két támadás, amelyet Kelet és Nyugat szimbólum-érvényű első nagy küzdelmének szokás tekinteni. Holott Attila nyugati háborúiban már nem (a despotizmustól távolról sem mentes) „rómaiak” és a barbár „hunok” álltak szemben egymással, hanem késő antik és kora feudális szövetségi rendszerek. Galliát a vizigótok, burgundok, frankok, alánok, barbár katonai telepesek (laeti) és a római senatorok magánfegyveresei védelmezték osztrogótok, gepidák, türingek, rugiak, szkírek, szarmaták és más frankok és alánok ellen, a római és hun vezetők a nagy összecsapásban már csak a szálak mozgatói voltak. Itáliába Attila oldalán nyomult be a pannoniai Orestes, az utolsó nyugatrómai császár leendő apja, Edika szkír király, Odoaker, „Itália királya” apja és Thiudimer, a későbbi Nagy Theoderik apja. Fiaik Itália fölötti uralmát egykoron majd elismerni kényszerül a Római Birodalom egyedüli képviselőjévé váló Konstantinápoly, míg a 451-ben Gallia (és az akkor mai értelemben perifériának számító Nyugat) védelmét megszervező Avitus galliai senator nyugatrómai császárságát nem ismerte el. A korabeli valóság tehát nagyon különbözött attól, ahogyan korunk látni szeretné.

Irod.: Alföldi, Leletek a hun korszakból; Attila és hunjai. Szerk. Németh Gy., Budapest, 1940; 1985² (Harmatta János előszavával); E. A. Thompson, A History of Attila and the Huns. Oxford, 1948; L. Musset, Les invasions. Les vagues germaniques. Paris, 1969; Czeglédy K., Nomád népek vándorlása Napkelettől Napnyugatig. Budapest, 1969; O. J. Maenchen-Helfen, The World of the Huns. Los Angeles–London, 1973; uő, Die Welt der Hunnen. Wien, 1978; O. Pritsak, The Hunnic Language of the Attila Clan. Harvard Ukrainian Studies 6(1982); Bóna, MT 265–288; É. Demougeot, Attila et les Gaules. In: uő, L’empire romain et les barbares d’occident (IV^e–VII^e siecles). Paris, 1988, 215–250; I. Bóna, Das Hunnenreich. Stuttgart, 1991. [Magyarul: Bóna I., A hunok és nagykirályaik. Budapest, 1993; franciául: I. Bóna, Les Huns. Le grand empire barbare d’Europe IV^e-V^e siecle. Editions Errance, 2002.] A fenti címszó magva azonos a szerző „The invasion of the Huns and the beginning of the Migration Period” (The History of Mankind. UNESCO, Paris, III. 7.4,1) fejezetével, az első két és az utolsó előtti bekezdésben kiegészítve a szerző „Hunnen” címszavából átvett részekkel (Lexikon für Mittelalter V. München, 1990, 222–224).

Hun hadművészet A hun hatalom igen rövid idő alatt hatalmas területeket befolyása alá vonó sikerei elsősorban a rómaiak és a germánok szemében szokatlan hadviselési módnak voltak köszönhetők. Bár az egykorú források, majd a hagyományok lejegyzői az ellenfél szemszögéből és antik toposzok felhasználásával írtak, konkrét hadi eseményekről részletesebb beszámolót alig találunk köztük, összevetve az ázsiai hunokra és későbbi rokon kultúrájú pusztai népekre vonatkozó adatokkal a hun hadművészet fő vonásai kielemezhetők. A hun hadszervezet és a politikai (társadalmi) rend nem vált el élesen egymástól. A hadszervezet élén a mindenkori nagykirály állott, az egyes birodalomrészek (szárnyak) urai önállóan is működhettek (pl. Uldin, Oktar). Analógiák alapján a tízes rendszer meglétét tételezhetjük fel. A döntő fegyvernem a félelmetesen nyilazó könnyűlovasság, a vezetők környezetében – iráni mintára – páncélos testőrséggel is számolhatunk. Az előkelők saját kíséretükkel vonultak hadba, a társadalmi ranglétrán való emelkedésnek a vitézség egyik fő eszköze volt. A csatlakozott népek egységei az elő- és utóvéd szerepét kapták. Szinte semmit sem tudunk a különleges fegyvernemekről, pedig bizonyára voltak az erődítmények ellen bevethető ostromgépeik, pontosan működő hírszerzésük. A mauriacumi szekértábor léte valamiféle hadtápra utal, a hadizsákmány szállítására, fegyverutánpótlásra is szükség volt, az élelmezést távoli hadjáratokban nyilván az elfoglalt területekről oldották meg. A kitartó, gyermekkortól gyakorlatozó, a rendszeres évi vadászatokon kipróbált harcosok nagy tömegben is összehangolt manőverek végrehajtására voltak alkalmasak. Rossz időjárás, folyamok nem jelentettek számukra akadályt. A fegyelemsértést kegyetlenül megtorolták. Előnyük nagyvonalúan tervezett stratégiájukban és taktikájukban rejlett, amihez megfelelő haditechnika párosult. Elsősorban gyorsaságukra figyeltek fel az ellenfelek, hegyről legördülő lavinához, szélvészhez hasonlítják őket. Előszeretettel éltek a meglepetés, a hadicselek, az ellenfél állandó nyugtalanítása, a színlelt menekülésből váratlan támadásba váltás, a lélektani hadviselés (tudatosan alkalmazott harci lárma, nyílzápor, ellenséges vezetők megsemmisítése, félelemkeltés) eszközeivel. A hun lovas magas kápájú nyergében biztosabban ült, többféle műveletre volt képes, erős reflexíjával messzebbre és pontosabban lőtt nyugati kortársainál, a lovas harcmodornak jobban megfelelő karddal volt felszerelve. Mindez látványos sikereket eredményezett, szinte egyvágtában győzték le az alánokat, az osztrogótokat, majd a dnyeszteri csatában a vizigótokat. 75 év múlva Attila galliai hadjárata során néhány elem (a vizigótok és Aetius elvágásának kísérlete, az alkalmas helyet kereső hátrálás, a hun ék bevetése, az elvonulást leplező zajkeltés) még emlékeztet a hun hadművészet megismert vonásaira, azonban a zömmel más harcmodorhoz szokott germánokból álló sereg taktikázó lassú előnyomulása, az áttekinthetetlen kézitusa, a meglepetés hiánya leglényegesebb elemeitől fosztotta meg. Az ellenfelek megtanultak alkalmazkodni, a technikai fölény összezsugorodott, a Nedao menti csatában az egymással is civakodó Attila-fiak döntő vereséget szenvedtek. A hun hadművészet híre is csak mendemondákban élhetett nyugaton, amikor majd 100 év múlva új nomád nép, az avarok megjelenésével ismét megérintette Európát.

Irod.: Bóna, Das Hunnenreich 9–17; uő, A hunok 9–17.

Hun fegyverzet Az Európába nyomuló hunok legfélelmetesebb fegyvereként az íjat emlegetik a források, bár karddal, harcikéssel, lándzsával is harcoltak, esetenként vértet is hordtak. A hun fegyverzetet a sajátos hun temetkezési szokások következtében többnyire csak töredékesen vagy éppen a peremterületekről ismerjük. A hun lovas fő, távolra ható fegyvere a végein, markolatán csontlemezekkel merevített mintegy 130 cm hosszú, rendkívül erős aszimmetrikus reflexíj a hozzá tartozó vashegyű nyílvesszőkkel. A legtöbbször igen töredékes csontlemezeket Volga-vidéki leleteken kívül (Pokrovsk, Rovnoe, Verhnee Pogromnoe [Oroszország]) kercsi katakombákban, a Wien-Simmering-i sírban, kivételesen germán vezérsírban (Blucina) találták meg. Az íj a hun hatalom jelképévé vált (Marcianus álma). Ennek régészeti bizonyítékaként arany íjborítások kerültek elő hun temetési áldozatokból (Pécs-Üszög, Bátaszék, Pannonhalma, és egykorú temetkezésből: Jakuszowice [Lengyelország]). A háromélű, 5 cm hosszú vas nyílcsúcsokat mintegy 20 lelőhelyről ismerjük, előfordulnak az egész hun szállásterületen és a peremvidékeken is. Tegezmaradványokat Európában még nem sikerült feltárni, lehetséges, hogy a pécs-üszögi, szeged-nagyszéksósi leletek egyes aranyveretei tegezről származnak. A közelharc fő fegyvere a keresztvassal felszerelt hosszú, viszonylag karcsú kétélű kard (hossza 100 cm körüli, a penge szélessége 4-5 cm). Jelentőségét illusztrálja a „Hadisten (Mars) kardja” motívum. A kelet-európai puszták szinte valamennyi 5. századi leletében utal valami – pengetöredék, veret – kard egykori jelenlétére, a Duna-vidékről jó állapotban megmaradt kardokat idézhetünk: Pannonhalma, Szirmabesenyő, Bátaszék, Lengyeltóti, Wien-Leopoldan stb. Az Azovi-tenger vidékén csoportosulnak azok a rekeszes díszű keresztvassal ellátott példányok (Pokrovsk-Voshod, Taman’ [Oroszország], Dmitrievka [Ukrajna]), amelyek kaukázusi alán és nyugati germán kardok előzményének tekinthetők, és amelyekhez a pannonhalmi díszkard is tartozik. Az előkelők kardhüvelyét (ritkábban a markolatot) aranylemezek díszítették. A felerősítés nemegyszer féldrágakő kardfüggesztővel (Altlussheim, Pokrovsk-Voshod) vagy veretes tartófülekkel (Novogrigor’evka [Ukrajna] VIII. kurgán) történt. A kard mellett gyakran második fegyverként keleti eredetű keskeny, egyélű, 40-60 cm hosszú harcikéseket használtak. Jelenlétükre hüvelyveretek alapján ott is következtetni lehetett, ahol a vaspenge nem maradt ránk (pl. Szeged-Nagyszéksós). Nem sokat tudunk a kétségtelenül meglévő hun lándzsáról (Pokrovsk-Voshod, Pécs-Üszög), páncélról (Fedorovka, Pokrovsk-Voshod [Oroszország]), ezek általában nem kerültek sem sírba, sem a halotti áldozat eltemetett tárgyai közé. Pányvának, pajzsnak régészeti nyomát eddig nem találták, nem azonosították. A hun fegyverzetben az ázsiai hun és iráni örökséghez a kelet-európai puszták hagyományai ötvöződtek. A hun mozgalom messze nyugatra közvetítette ezeket, belőlük a germán népek egyes, harcmodoruknak megfelelő elemeket átvettek, mások csak a keleti steppéken éltek tovább.

Irod.: Tomka, Der hunnische Fürstenfund 460–466; Bóna, Das Hunnenreich 167–176.

Hunok életmódja A hunok történelmi szereplésük során mindvégig lótartó nomádok maradtak. Ebben egybevágnak a korai források, a követjelentések és a steppe régészeti leleteinek tanúságai: a magányos sírok; lócsontok, lovasfelszerelés; az al-dunai síkság megélhetést biztosító, hadműveleti bázisként használt területének megszállása (bár a Kárpát-medencébe nem költöztek be asszonyostól-gyerekestől a hun népi elemek, a megszállást jelző leletek itt is a síkságokon sűrűsödnek); Attila téli és nyári szállás közti mozgását igazoló forráshelyek; az állandó telephely hiányát, szekereken vonuló, sátorlakó életmódot hangsúlyozó híradások; a ló szerepének kiemelése (Bleda és Attila lovon ülve tárgyalnak a rómaiakkal, Onegesios asszonya a nyeregben ülő Attilát vendégeli meg); a hun hadművészetre vonatkozó adatok. Ennek az általános képnek nem mond ellent a keletrómai követek tapasztalata az útközben érintett falvakról, a nagykirály „városáról” (téli szállásáról), valamint a régészek megfigyelései az ázsiai hunok földbe mélyített házakból álló szállásairól (Ivolga [Burjátföld, Orosz Föderáció]) vagy garnizonjairól, a megszállt Pannonia egykori táborainak, városainak visszaszoruló, mégis folyamatos életéről. A hunok lélekszámára az Európába törő csapatok 20-30 ezres becsült nagyságrendje mérvadó. Lovaik a szívós, kistermetű steppei fajtákat képviselték. A késői nomádok (mongolok) városai képének meglepő részletességgel felel meg Attila ordujának leírása: a fátlan síkságon kiemelkedésen állott a gerendákból és deszkákból épített fejedelmi palota, amit fatornyokkal tagolt magas kerítés határolt. Nagyobb térségen túl emelkedett a főfeleség saját palotája, valamint Onegesios háza és Pannoniából hozott kövekből épített fürdője. A központ körüli nagy kiterjedésű táborvárost valószínűleg (fa)fal vette körül. A fejedelmi palota fogadótermének hátterében, emelvényen állt Attila kerevete. Arykan palotáját szőnyegek díszítették. A hun állattartó gazdaságot a (meghódított, megtartott) falvak földművelése és szolgáltatásai (köles, gabona, méhsör, árpasör), valamint a hadjáratok zsákmánya, az adók és a határ menti szabályozott kereskedelem jövedelme egészítette ki. A viminaciumi kereskedő karriertörténete és a hun kor nagyszámú aranylelete azt sugallják, hogy a harcosok is részesedtek belőle. Kétségtelenül számolnunk kell kézmű- és háziiparral. Attila ruházatának, étkészletének hangsúlyozott egyszerűsége mögött (szimbolikus, sőt babonás okok mellett) az igazi steppei ember mentalitása sejlik. A tuvai, kirgiziai kurgánokban megmaradt faedények, asztalkák olyan típusok, amelyek alig különböznek egymástól a füves puszták világában. A nomád ruházata és lószerszáma praktikus és ezért minden aranylemezes csillogása ellenére egyszerűbb, mint a környező (germán) világ fényűzése. A hun birodalom szokásjogon alapuló jogrendszerének nyomai a hun társadalom tagolódásának megfelelő szigorú etikettre engednek következtetni (ülésrend). A jogbiztonságot (legalábbis egyesek) a római birodalom viszonyainál nagyobbra tartották. Az államellenes bűncselekményeket (dezertálás) kegyetlenül, nyilvánosan büntették. A családjogban is érvényesült a hierarchia. A birodalom belső irányítását kancellária, a külügyeket előkelő követek segítették. A mindennapokat átszövő szokások (szertartások, étkezés, játék, tánc, zene) közül a viseletet és a temetkezési szokásokat tudjuk legjobban megközelíteni.

Irod.: D. Sinor, The Hun Period. In: The Cambridge History of Early Inner Asia, Cambridge, 1990, 177–205; Bóna, Das Hunnenreich 36–45; uő, A hunok 34–43.

Hun temetkezés és hitvilág Az ázsiai hunok előkelőiket fakoporsóba, gerendából ácsolt sírkamrába temették, arany-ezüst tárgyakat, értékes szöveteket tettek melléjük (Noin Ula). A kirabolt sírokban fegyverek, lakk- és egyéb edények, szertartási tárgyak, levágott hajfonatok, állatcsontok tanúskodnak a temetési rítus gazdagságáról. A kelet-európai hunok temetkezési szokásai feltűnő változatosságot mutatnak. A sírok magányosak vagy kisebb csoportokat alkotnak, legfeljebb nagyobb temetkezőterületekkel számolhatunk, amelyen belül helyezkedhetnek el az előkelők jeltelen sírjai (Törtel és Nagyszéksós között). Feltártak hun kori kurgánokat (Volga-vidék), de másodlagosan felhasználtak korábbi sírhalmokat, sírépítményeket, mauzóleumszerű épületeket is. Általánosabb a jeltelen (titkos) temetés és a vele járó, a sírnál, közelében vagy tőle teljesen függetlenül elásott halotti áldozat, amely fölé emelhettek halmot is. Néhány sír esetében lókoponya, lócsontok, lószerszám jelképes lovas temetkezésre utal (Beljaus [Krím, Ukrajna], Pokrovsk 36. kurgán 2. sír, Verhnee Pogromnoe 4. kurgán 3. sír). A halotthamvasztás idegen a hun szokásoktól, a korábban így interpretált leletek zöme halotti áldozat (részben elégetett) maradványa. A sírok tájolása többnyire észak–dél, megfigyeltek oldalpadmalyos sírformát is. A hun temetkezési szokások nem függetlenek közép-ázsiai, dél-oroszországi hatásoktól, egyes elemeit átvették a szövetséges-alávetett alán–germán népcsoportok előkelői. A halottat általában ünnepélyesen felöltöztetve helyezték koporsóba, étel-ital melléklettel látták el, esetleg egyszerűbb eszközökkel is (kés, szőrcsipesz, orsó), a fegyver, lószerszám kerülhetett a halotti áldozatba. Egyes feltételezések szerint az utóbbiakhoz tartozhattak a hun üstök is. A vázolt képbe illik az Attila temetését elmesélő jordanesi hagyomány: a díszes ravatal, siratás, halotti ének, a ravatal körülnyargalása, fémveretes koporsó, jeltelen titkos sír, emlékhelyen tartott tor (strava). Az őskultusz különben is a hun hitvilág legjobban megközelíthető eleme. Élők és holtak összetartozását demonstrálják a férfisírokban lelt női ékszerek, az eredetmonda (szarvasünőt űző ősök) nyoma és az, hogy az elődök sírjai kirablásának (bármily mondvacsinált) vádja casus bellinek számít (440, Margus püspökét vádolták). A hunok hittek a Nagykirály isteni elhivatottságában (a Hadisten kardja-motívum). Óvatosan bár, de sámánizmus jelenlétére is gondolhatunk (Atakam, Eskam nevének lehetséges török etimológiája, belső-ázsiai párhuzamokkal rendelkező csontjóslás említése, az üstök „életfaszerű” megkoronázása alapján). A hunok közt folytatott keresztény térítésnek eddig csak irodalmi nyomai találhatók.

Irod.: I. P. Zaseckaja, Osobennosti pogrebal’nogo obrjada gunnskoj épohi. ASGE 13(1971), 61–72; Tomka P., A sztyeppei temetkezési szokások sajátos változata. A hun halotti áldozat. Arrabona 22–23(1986), 35–56.

Hun viselet A hun ruházat fő elemei (süveg, kaftán, öv, nadrág, csizma) a lovas népek célszerű viseletének felelnek meg. A női viseletből hiányzik a fibula. Az ázsiai örökséget e téren is befolyásolta az iráni civilizáció, a hun viselet viszont hatott különböző alán és germán népcsoportokra (5. századi fejedelmeik Attila főembereinek viseletét utánozták). Az ázsiai hunok kínai leírása, ábrázolása, viseletük átvétele és a sírleletek alapján ismerjük a cobolyprémes, cikádadíszes görbe süveget; a jobbról balra záródó kaftánt, a karikacsüngős veretes övet, amelyről a mindennapi felszerelés: tőr, kés, tarsoly fenőkővel, fésűvel, tűzszerszámmal csüngött; a szűk lovaglónadrágot, csizmát (anyaguk bőr, prém, nemez, adataink vannak kínai selymek, hímzett ruhák, arany övcsat, aranyberakásos öv ajándékozásáról is). Priscos nemcsak Attila egyszerű, tiszta ruházatát állította szembe környezete kardszíjainak, csizmáinak arannyal, drágakővel kérkedő barbár pompájával, hanem arról is beszámolt, hogy főfelesége udvarában színes fonalakkal hímezték a szöveteket. Mindez, összevetve a régészeti leletekkel, ellentmond az antik etnográfia toposzainak (primitív, soha le nem vetett piszkos rongyos bőrruhában járó barbárok – Ammianus Marcellinus). A hun viselet egyedi vonásainak meghatározását nehezíti a birodalom etnikai tarkasága, a sírok bolygatottsága és azok a leletek, amelyekben a viseleti elemek nem eredeti helyzetükben találhatók. A leletek elsősorban a vezető és középréteget képviselik, területi és időbeli eltéréseket mutatnak. Férfisírokban (Kyzyl-Kajnar-Töbe, Sipovo [Kazahsztán] 3. kurgán, Pokrovsk-Voshod [Kazahsztán], Beljaus, Szirmabesenyő, Lengyeltóti, Keszthely-Téglagyár, szeged-nagyszéksóstói halotti áldozat) süvegdísznek tarthatjuk a diadémszerű leleteket, inget és szegélyes kaftánt figyelhetünk meg – ritkán felvarrt aranyflitterekkel is díszítve. Rangjelző szerepe volt a nyakpereceknek. A bőrövet nagy csat, kevés fémveret és általában egyetlen szíjvég ékítette. Külön öve, csatja volt a nadrágnak. A csizma szíjaihoz gyakran (arany)csatok jártak. Esetenként egyetlen fülbevalót, még ritkábban karperecet is hordtak. A hun harcos megjelenését ékes fegyvere és lószerszáma tette ünnepélyessé. A női viselet (Berezovka [Oroszország], Sipovo 2. kurgán, Pokrovsk 36. kurgán, Csorna, Szekszárd, Mezőberény) jószerével csak a fej körüli ékszerek változatosságával különbözik a férfiakétól. Jellegzetesek a hun diadémok, párosan viselt fülbevalók, borostyán- és egyéb gyöngyökből fűzött nyakláncok, a kelet-európai területekről ismert páros hajfonat (főkötő?)díszek (koltok) és sárkányfejes nyakékek (kulon). Ritka a karperec, gyűrű, gyakoribbak az öv- és csizmacsatok, szíjvégek. Külön kérdést jelent a cikádafibulák viselete. Az európai hun birodalomban női viseletben tűnnek fel, már a hunok megjelenése előtt. Bár elterjedésük megegyezik a hun hatalom kiterjedésével, jól megfigyelt, hunnak tartható női sírokból általában hiányoznak.

Irod.: A. K. Ambroz, Vostocnoevropejskie i sredneaziatskie stepi V–pervoj poloviny VIII vv. In: Stepi Evrazii v epohu srednevekov’ja. 1981, 10–23; Bóna, MT 276–279.

Hun lószerszám A hun uralom alatt álló területek legfontosabb leleteiből kimutatható a lószerszám sokszor töredékes, hiányos maradványa (pl. Novogrigor’evka, Scerbataja kotlovina [Ukrajna], Niznjaja Dobrinka [Oroszország], Szeged-Nagyszéksós, Pécs-Üszög, Pannonhalma). Legfontosabb része a magas első kápájú fanyereg. Többnyire csak a pikkelymintás arany- (aranyozott ezüst-, bronz)lemezek, a nyeregszárnyak első részére, illetve az első kápára rekonstruálható nyeregdíszek maradtak ránk, a helyreállítás alapja famaradvány (Sipovo), illetve in situ megfigyelés (Dürso [Oroszország]). A kelet-európai pusztákon az 5. században a karikás zablát részesítették előnyben, a kantár- és gyeplőszíjakat fémszorítók kapcsolták a zablakarikákhoz. Megjelentek egyenes, lefelé szélesedő vagy felül előrehajló, néha aranyborítású pofarudak is. A kantárt aranyos fejű szegecsekkel vagy különböző nagyságú, rekeszes, illetve préselt díszű téglalap alakú, aranybevonatú lemezekkel díszítették, járulékos díszek (csüngők, sallangok, szíjvégek) emelték a szerszámzat Priskos által Attila udvarában megcsodált pompáját. A hun lószerszámok hatása más-más típusú pofarudakon, öntött ezüstvereteken széles körben megfigyelhető Keleten és Nyugaton egyaránt.

Irod.: Tomka, Der hunnische Fürstenfund 459–460; Bóna, Das Hunnenreich 177–179.

Hun társadalom Megismerésének forrásai (auctorok, régészeti leletek) elsősorban a vezető rétegről informálnak. Az ázsiai hunok a nomád társadalmak rendkívül finom rangrendjének megfelelően tagozódtak: a főhatalom a fejedelem (sanjü) kezében összpontosult, aki abszolút engedelmességet követelt meg katonai kíséretétől. A hadrenddel azonosan szárnyakra oszlott a társadalom is. A 24 főméltóság 10 000 lovas felett parancsnokolt. A bonyolult rangsort rangjelzők (nemesfém veretek, cikádák, cobolyprém) mutatták. A közemberek életét szigorú törvények szabályozták. Az európai hun társadalom szerkezete nagy vonalakban hasonló lehetett, annak ellenére, hogy az alánok, gótok, herulok, szkírek hódoltatása után megfigyelhető az átrétegződés. A csúcson kezdettől fogva nagykirályok álltak, a hatalom időszakos megosztása ellenére (amiben a szárnyakra tagolódás, a szárnyak jelentőségének változtatása is szerepet játszott). Az öröklési rendben szóhoz jutottak az oldalágak (pl. Mundzsuk fiai). Attila abszolút egyeduralma és udvarának nemzetközi arisztokráciája már jelentős társadalmi változások mutatója. Hierarchikus tagolódását illusztrálja Priskos leírása Attila lakomájának ültetési rendjéről.

Az isteni eredetűnek vallott hatalom számos önálló hatalom legitimálására szolgált: vazallus főnökökből germán királyok és nomád fejedelmek lettek, a meghódított népek élére esetenként a dinasztia tagjai kerültek, máskor Attilához hű vezetők emelkedtek fel. A nagykirály és családja mellett a kiválasztottak (logades) és a kísérők (épitédeioi) gyakorolták a hatalmat. Gazdagságukat saját méneseik és falvaik biztosították, intézkedéseiket saját katonai kíséretük hajtotta végre, e prefeudális rétegnek emellett szüksége volt a háborúk, zsákmány, zsarolás eszközeire is. A hun törzsfők (reges, reguli) hatalmát felszámolták, a nemzetségf'k (archontes) is háttérbe szorultak. A katonáskodó közrendűek helyzete nem változott (velük követségek kísérőiként ismerkedhetünk meg). Alapegységük analógiák alapján az aul (néhány együtt legeltető család) lehetett. Patriarchális rabszolgatartásnak csak a logades háztartásaiban van nyoma, hadi sikerek ez esetben is lehetővé tették a társadalmi mobilitást. A legyőzött népcsoportok „megszervezése” azzal járt, hogy falvaikat még a hun központok környékén is megtűrték, de nem osztották szét őket, népi különállásukat általában megtartották. Az előkelő nők feltűnően nagy szerephez jutottak (a követek tisztelegtek Arykannál; Bleda asszonyai megtarthatták birtokaikat, több női sírban található lóáldozat maradványa). A hun társadalom régészeti vetületének szociológiai elemzése nem ellentmondásmentes. A közép-európai hunok eddigi legnagyobb lelete (Szeged-Nagyszéksós) a nagykirályok családjához kapcsolható. Hun előkelők (katonai vezetők?) temetési áldozataiból származnak a rangjelző arany íjborítások (Pannonhalma, Pécs-Üszög), rangjuk azonban vitatható (a tárgyak szimbolikus jelentősége jóval meghaladhatta tényleges értéküket). Az ő szállásaikon élhettek a diadémdíszes nők (pl. Csorna). A középréteg ezüstös felszerelése (Léva) és még egyszerűbb sírleletek (Szirmabesenyő) mellett nehezen besorolható, etnikailag is vitatható sírokat ismerünk (Lébény, Lengyeltóti, Keszthely-Gátidomb). Még a Kárpát-medencei állapotoknál is nehezebb a dél-oroszországi steppék leletanyagának értelmezése.

Irod.: Harmatta J., A hun aranyíj. MTAK I. 1(1951), 123–187; uő, A hun birodalom felbomlása. A hun társadalom Attila korában. MTAK II. 2(1952), 147–192; Bóna, MT 285–287; uő, Nibelungenlied 297–342; C. J. Maenchen-Helfen, The World of the Huns. 1973.

Hun aranyíj Az a felismerés, hogy hun áldozati és sírleletekben aranylemezzel bevont kisméretű rangjelző íjak fordulnak elő, hatalmas lépéssel vitte előre a hun birodalom társadalmi és katonai szerkezetének vizsgálatát. A revideált régi s legújabb leleteket figyelembe véve ma háromféle hun „aranyíjat” ismerünk: 1. Egész felületén aranylemezzel borított kisméretű reflexíj (Jakuszowice), 2. Két végén és a markolaton díszített vagy sima aranylemezekkel bevont miniatűr reflexíjak (Pannonhalma-Szélsődomb, Novogrigor’evka), 3. Az aszimmetrikus valódi íj, felső, nagyobb csontmerevítő lemezét a lemez alakjához simulva aranylemezzel bevont reflexíjak (Bátaszék, Pécs-Nagykozár-Üszögpuszta, Kercs-Glinisce és Novo Ivanovka [Ukrajna]). A legelső és a legutolsó kivételével nem sírból, hanem kis mélységben elföldelt áldozati leletekből származnak, emiatt az aranylemezek gyakran sérültek, hiányosak. Koruk az 5. század első fele. Az aranylemezzel részlegesen vagy teljesen beborított íj a kutatás egyhangú véleménye szerint katonai rangot, méltóságot jelzett, azzal kapcsolatban azonban megoszlanak a vélemények, hogy az aranyíjakat az életben is használták-e jelvényként, avagy csupán a sír-síráldozat számára készültek. A teljes leletegyütteseket figyelembe véve nyilvánvaló, hogy a háromfajta „aranyíj” között nem lehetett lényeges rangkülönbség. Bár az íj már a perzsáknál és a szkítáknál is a méltóság, a beiktatás, a fegyveres férfivá avatás jelképe, a hun aranyíjak szerepét mégis elsősorban a hunokkal feltűnő reflexíjak jelentőségével kell magyarázni.

Irod.: László Gy., A hun aranyíj jelentősége. MTAK II. Régészet, 1951, 105–122; uő, The Significance of the Hun Golden Bow. Acta ArchHung 1(1951), 91–106; Tomka, Der hunnische Fürstenfund 423–488; Bóna, Das Hunnenreich 181–182; uő, A hunok 169–170.

Hun cikádák A hun mozgalommal keletről nyugatra elterjedő, nagy szárnyú rovart utánzó, bajelhárító és rangjelző ékszer. Leggyakoribb öntött bronzból vagy ezüstből, egyesével vagy párosával, mindenkor nők és gyermekek ékszereként, fibulaként azonban ritkán viselték. Tömör aranyból van az erdélyi sáromberkei (Dumbravioara), ékkövekkel díszített aranyozott ezüstlemez borítja a györkönyi cikádapárt, rekeszdíszes felületű a csömöri cikáda, előfordulnak aranylemezből is (Mezőberény, Iszkaszentgyörgy). A cikádaszárny kedvelt hun kori díszítőelem is (lévai lószerszámok). A hun kori cikádák előzményei elvétve már előfordulnak az Alföld késő szarmata sírjaiban. Nincs közvetlen közük viszont a hun kori cikádáknak azokhoz a hosszú testű, nagyméretű öntött bronzcikádákhoz, amelyek valójában 3–4. századi illyricumi római fibulák – az utóbbiak népvándorláskorra való keltezése római épületekben és sírokban számos időrendi zavar forrása.

Irod.: Z. Vinski, Zikadenschmuck aus Jugoslawien. Jb. des Römisch-Germanischen Zentralmuseums, Mainz 4(1957), 136–160; Bóna, Das Hunnenreich 196–197.

Hun diadémok A steppei viselet sajátos darabjai előkelő helyet foglalnak el a hun–alán mozgalom régészeti bizonyítékai között. Az erősebb bronzlemez alapon, szélein visszahajtott arany vagy aranyozott ezüst, 3–5 cm széles lemezabroncsok hossza csak kivételesen haladja meg a 30 cm-t. Általában 3-4 sűrűn rendezett sorban különböző nagyságú kerek, csepp, háromszög, rombusz vagy szabálytalan formájú rekeszekben domború, máskor laposra csiszolt, többnyire vörös gránátkövek (ritkábban más kő vagy színes üveg) ékítik. Járulékos elemként egy csoportjuknál a kövek közét granuláció tölti ki, a lemezek széleit, illetve az egyes mezőket filigránszalagok vagy préselt szegélydísz keretezi. Bőr vagy textil fejfedő (párta, fátyol) homlokrészére erősítve viselték. Feltételezhető, hogy a közrendű nőknél pusztuló anyagból készült (kivarrott?) párták voltak divatban, egyes leletegyüttesekben bőrre varrt aranyozott gyöngyök (Pokrovsk), selyemmel fedett vászonra erősített félgömbös aranylemezkék (Batyr-tó [Kazahsztán] mellett) igazolják az egyszerűbb változat meglétét. Ismerünk 3 darabból összeállított (Kanattas [Oroszország]), egy lemezből készült, de a középrészt hangsúlyozó mezőkre osztott „ál-háromrészes” (pl. Berezovka, Csorna, Verhnee Pogromnoe) és tagolatlan példányokat (pl. Marfovka, Carev/Leninsk [Oroszország]). Az utóbbiak sajátos változatánál a keskeny, egy sor rekesszel díszített alapot a hun üstök díszítésére emlékeztető gomba alakú vagy kétfelé ívelő bővítmény (fríz) egészíti ki (Verhne Jablocnoe [Oroszország], Stara Igren’, Melitopol’ [Ukrajna]). A középrészt esetenként a többinél nagyobb kövek, máskor külön felmagasodó díszítmény emeli ki (pl. Kercs-Mithridates-hegy: a legszebb darab; Sipovo 2. kurgán: az egyetlen bronzdiadém, amelyet nem igazi rekeszek, hanem üvegberakások díszítenek). A leletegyüttesek (Jedrzychowice [Lengyelország], Sipovo, Melitopol’ stb.), az egyéb tárgytípusokon is megtalálható technika és díszítés („polikróm stílus”), valamint stratigráfiai megfigyelés (Dulceanca [Románia], ahol 3–4. századi gót telepbe beásott sírban fordult elő) a hun uralom korára keltezik. A hun diadémok eredete vitatott, egyesek a meotisi szkíta és a bosporusi viseletből, mások a szkíta kori Ázsiából és a hiung-nu kori Kazaksztánból igyekeztek levezetni. Valószínű, hogy a Duna-vidékiek stílusa Volgán túli területek iráni–barbár hagyományaiban gyökerezik. Az ismert hun diadémok száma kb. 25 (egyes töredékek meghatározása nem bizonyított). Elterjedési területük kirajzolja a hun birodalom előkelő steppei családjainak biztonságos lakóhelyeit: jelentős számuk származik Kazaksztánból és a Volgától keletre lévő sávból, zömük mégis a Fekete-tenger északi partvidékét kísérő füves pusztákon került elő. A román alföldön már kevesebb található (Buhaeni, Gheraseni), Magyarországon egyetlen biztos sírleletből ismerjük (Csorna). Itt figyelték meg először in situ, női sírban a koponyán, viseleti módját azóta több lelet igazolta (Sipovo, Gheraseni [Románia] torzított koponyával, Berezovka, Kara-Agac [Kazahsztán]). Többségük bizonyosan nők sírjából származik, az ünnepélyes-reprezentatív női viselet része volt. Feldarabolt és másodlagosan felhasznált töredékéről is tudunk (Jedrzychowice, Dulceanca). A germánok nem vették át, a hun uralom bukása után legalábbis ebben a sajátos formában viselete megszűnik.

Irod.: Kovrig, Das Diadem von Csorna 107–145; Bóna, Das Hunnenreich 147–149.

Hun üstök A legszembetűnőbb tárgy, amely az Ázsiából Európa szívéig vezető hun mozgalomhoz köthető. A nagyméretű, 50–100 cm magas, nyújtott hengeres testű, két- vagy négyrészes formába öntött, tölcsérszerű lábon álló réz-bronz edények két szögletes füle a perem fölé emelkedik, ezeket gyakran gombaszerű, félköríves fejű díszek koronázzák, a díszítés a peremen is folytatódhat. A hun üstök testét 1–3 éles borda osztja négy mezőre, amelyeket az üst nyakán vízszintesen körülfutó bordák zárnak le, ezekről néha rojtszerűen elrendezett kerek karikákban végződő plasztikus díszek nyúlnak le. A nyak és perem gyakran tölcséres, esetenként perem-gallér rekeszekre osztva tagolt. Hun kori datálásukat együtt talált tárgyak (Jedrzychowice, Makartet [Ukrajna]), illetve stratigráfiai helyzet (Intercisa, Sucidava [Románia]) biztosítja. Eredetük – különleges készülési módjuk, formájuk, díszítésük alapján – Belső-Ázsiába, a hiung-nu uralom alatti területekre vezet. Elterjedésük az Obtól Troyes-ig a hun uralom legnagyobb kiterjedését illusztrálja. A több mint 20 üstlelet zöme az európai hun nagyhatalom két katonai központjában, a román síkságon és a Kárpát-medencében csoportosul. Ritka az épségben előkerülő példány (Desa-Ciuperceni [Románia], Sestaci [Moldova]), nagyobb részük töredékes, szándékosan rongált (pl. a legelőször talált jedrzychowicei; a ionesti, a törteli, amely a legnagyobb méretű; a hőgyészi, a Várpalota környéki vagy az ivanovkai). Legtöbbjük kis mélységből, véletlenül került elő. Több lelőhelyről csak kisebb töredékek (főleg fülek) ismertek, pl. Troyes vidéke, Benesov [Csehország], Hotarani, Bosneagu [Románia] (150 cm mélyre elásva találták), Makartet (halotti áldozat részeként). Külön említhetők a római erődök területéről származó töredékek. Vitatott, hogy mire használták a 30-50-100 literes, díszes kivitelű hun üstöket. A vélemények: kultikus cselekmény, áldozat, temetkezés, ünnepi lakoma nem zárják ki egymást, hiszen lehetséges, hogy a temetés utáni ünnepi halotti tor edényeit a halotti áldozat során megrongálva juttatták a másvilágra. Nem kínál végleges megoldást a dél-szibériai sziklarajzokkal (Kyzyl-kaja) való összevetés sem. A hun üstök mérete és formája inkább folyadék tárolására-keverésére, mintsem főzésre utal. Lóra nem málházhatták, szállításuk nyilván kocsin történt. Eltérően ítélik meg az üstök díszítésének jelentését is. A gomba alakú nyúlványokat interpretálták „pseudo-fibulaként”, a bordákkal tagolt mezőket és a rojtmintát textil vagy csüngődíszek utánzataként, a felerősítésre(?) szolgáló kötelekre utaló motívumként, mindkettőt az edény „rangemelése” („megkoronázása”) jeleiként, a nyúlványokat stilizált világfa ábrázolásaként. Az utóbbi, samanisztikus tartalmat feltételező magyarázatnak a legalaposabb az indoklása, hiszen a motívum megjelenik egyes hun diadémokon, amelyek helyén koreai halotti koronákon valóban fák ábrázolásait találjuk. A díszek száma( 2×5, 2×6) az üst tulajdonosának rangjára utalhat.

Irod.: I. Kovrig, Hunnischer Kessel aus der Umgebung von Várpalota. FolArch 23(1972), 95–121; R. Harhoiu – P. Diaconescu, Hunnischer Kessel aus Muntenien. Dacia 28(1984), 99–116; Bóna, Das Hunnenreich 140–146, 240–241, 275; uő, A hunok 131–139, 217–219.