Alarik (ala-ríks ’az egész nép/mindnyájunk királya’) Vizigót király a Balth nemzetségből (391–410). 395-ben népével a hunok elől Hellasba vonult, ahol pusztulás kísérte útját (Piraeus, Korinthos, Argos, Sparta, Olympia feldúlása). 397-ben Stilicho kiszorította a Peleponnesosról, átkelt Epirosba, ahonnan a hun Uldin Duna-vidéki feltűnésekor, 401-ben Itáliába menekült. Aquileia sikertelen ostroma után, az akkori főváros, Mediolanum (Milánó) mellett elhaladva Gallia felé tartott, de 402. április 6-án Pollentiánál (Pollenzo) Stilicho megverte és visszafordította, majd miután augusztusban Veronánál újabb vereséget mért rá, kiparancsolta Itáliából. Serege ezután „Dalmácia és Pannonia közt” állomásozott mint a rómaiak szövetségese. Stilicho bukása (408. augusztus 22.) után Alarik októberben ellenállás nélkül Rómáig hatolt és megsarcolta a várost. 409-ben Athaulf seregével megerősödve ismét Rómáig nyomult, amelyet harmadik támadásakor, 410. augusztus 24-én árulással elfoglalt. Mindössze három napos római tartózkodás után népével Szicílián át Afrikába kívánt menekülni, útközben a calabriai Cosentia városánál érte a halál. A római kormányzat Alarik támadása elől menekült 402-ben Ravennába, ahol egészen 450-ig maradt.

Irod.: K. Düwel, RGA I. 127–128; Martindale, PLRE 2, 43–48.

Athaulf/Atavulf (atavulf ’apafarkas’) Seregvezér, majd a vizigótok királya (410–415). 402–408 között egy gótokból és más néptöredékekből álló sereggel Pannonia Prima (= Superior) területén szállt meg, ahonnan sógora, I. Alarik hívására 409-ben Itáliába vonult. 410-ben a vizigótokkal elhagyta Itáliát, 413-ban elfoglalta Narbonát (Narbonne), ahol 414-ben feleségül vette Honorius császár gót fogságban lévő húgát (féltestvérét), Galla Placidiát. 415-ben Barcianóban (Barcelona) megölték.

Irod.: R. Wenskus, RGA I. 464–465; Martindale, PLRE 2, 176–178.

Ardarik A gepidák királya (440-es évektől), nevének jelentése ’Földek királya’. Talán még Bleda megbízásából került népe élére, ahol olyan sikeresnek bizonyult, hogy Attila idejében ő volt az egyetlen vazallus király, aki „esze és hűsége” miatt a hun fejedelmi tanács tagja lehetett. Seregével részt vesz Attila 447., 451. és 452. évi hadjárataiban. 455-ben felkel Ellak nagykirály ellen s a Duna-vidéki népeket (rugiak, szvébek, herulok, szarmaták) megnyerve a gepidák szövetségesének, a Nedao folyó menti csatában legyőzi a hunokat és osztrogót szövetségesüket. A megvert hunok keletre menekülnek, a győztesek ligája felszabadul a hun uralom alól. Győzelme után Ardarik és gepidái megszállják a korábban a hunok szállásterületének számító, Köröstől délre fekvő Alföldet, a Szamostól délre fekvő Erdélyt és Olténiát, és szövetségre lépnek Marcianus (450–457) keletrómai császárral. Ardarik további sorsa nem ismert, de dinasztiája valószínűleg közel egy évszázadig uralmon marad (Omharius, Gunderik, Elemund). Ardarikot és közvetlen utódait, az ott talált királysírok feltűnő gazdagságából következtetve, Apahidán temették el.

Irod.: R. Wenskus, RGA 1, 397–398; Martindale, PLRE 2, 138.

Arikan/Erekan A helyes névalak valószínűleg Arykan, Attila hun király első és főfelesége, a fejedelemasszony. Nevének jelentése a török „Szép fejedelemnő”. A hunok germán alattvalóinak nyelvében és korai irodalmában Herka-Kreka-Krekan (ez talán a török ’feleség-úrnő’) alakban szerepel, ezt veszik át középkori krónikásaink s ebből származik az újkori magyar Réka név. Arikan maga is vezető szerepet töltött be a hun birodalomban, Attila székhelyén fából épített toronyszerű palotája volt, amelyben kötelező, de legalább is illendő volt tisztelegni a külföldi követségeknek. Arikan nagyszámú női kísérettel és szolgaleánnyal élt a palotában. Már Attila hatalomra jutása előtt is főfeleség volt, legidősebb fiát, Ellakot 449-ben az akatzirok királyává iktatja be Onegesius. A nagyfejedelmi méltóságot is az elsőszülött Ellak örökölte. Attila halála után a hatalom és az utódlás csak Arikan fiai között volt vita és küzdelem tárgya, Attila más feleségeitől született gyermekeinek nevét sem ismerjük.

Irod.: O. Pritsak, Harvard Ukrainian Studies 6(1982), 428–486; Martindale, PLRE 2, 400 „Erecan”; Bóna, Das Hunnenreich 33, 71; uő, A hunok 32, 72.

Attila Mundzsuk fia (szül. 410 körül, †453), a hunok másodfejedelme, majd nagykirálya. Neve a török/gót: Ata ’Atya’ gót kicsinyítő képzővel: ’Atyácska, Atyuska’. 434–445 között az Al-Duna és a Fekete-tenger körüli hunok fejedelme, székhelye a Bodza/Buzau folyó völgyében volt, a hozzá igyekvő keletrómai követségek vagy Odessosig (Várna [Bulgária]) hajózva Durostorumon (Silistra), vagy Carsium erődjén és révjén (Scythia Minor/Dobrudzsa) át érték el. 435-ben bátyjával, Bledával együtt részt vesz a margusi béketárgyalásokban. Miután a keletrómai udvarral tervezett különalkuja meghiúsult, 441-ben bekapcsolódott Bleda keletrómai háborújába, hadai Ratiariánál kelnek át az Al-Dunán. Az erődvárosban zsákmányolt római ostromgépek nagy szerepet játszottak több város (Naissus, Serdica, Philippopolis) bevételében, a 442-ben vívott thraciai chersonesosi csatában Attila a hun hadak egyik vezére. 444 végén vagy 445 elején katonai kísérete és germán vazallus fejedelmek segítségével erőszakkal kerül a nagykirályi méltóságba, Bledát állítólag saját kezűleg ölte meg. Mivel Attila személyében a háborús párt került uralomra, a viszony a hunok és a két római birodalom között uralma kezdetétől fogva feszültté válik. Aetius 446-ban magas jövedelemmel járó nyugatrómai katonai főparancsnoki címmel és Savia tartomány átengedésével igyekszik Attila támadókedvét csillapítani. 447 tavaszán, arra a hírre, hogy Konstantinápoly falait egy földrengés romba döntötte, Attila a Balkánra zúdítja hadait, köztük első ízben a germán szövetségeseket, de célját, Konstantinápoly bevételét nem tudja elérni. Békét kötnie sem sikerült a keletrómaiakkal, akik Attila túlzó területi követeléseit elutasítják. Az egyik követség tagjaként járt Attila tiszántúli ordujában 449 őszén a panioni Priskos, akinek Attila és a hun udvar leírását köszönhetjük. Nyugatrómai háborús előkészületei miatt Attila engedni kényszerül Konstantinápolynak, „Anatolius második békéje” (450 eleje) a 443. évi békeszerződés megismétlése, amelyet azonban II. Theodosius császár halála (450 július) után az új keletrómai császár, Marcianus (450–457) nem hagy jóvá, végleg beszünteti az aranytributum fizetését s kitiltja a hunokat a római piacokról.

451 tavaszán Attila a szövetséges germán népek (gepidák, osztrogótok, rugiak, szkírek, türingek, frankok egy része stb.) hadaival Galliára támad és a Liger/Loire mellett fekvő Aureliani/Orléans városerődöt, egy fontos hídfőt kezdi ostromolni. Aetius és a vizigót I. Theodorik király hadai azonban felmentik a várost s visszavonulásra kényszerítik Attilát. Csatára az antik Tricassis/Troyes város előtti mauriacumi mezőkön (a „catalaunumi”/champagne-i síkon) kerül sor, s bár a küzdelem döntetlenül végződik, Attila végleg visszavonul. A következő tavasszal (452) Attila Észak-Itália ellen támad, hosszú ostrommal beveszi a még soha el nem foglalt Aquileiát, majd Mediolanumig (Milánó) nyomul. A hadait pusztító pestis és az éhség miatt kénytelen visszavonulni és a Mincio folyónál fegyverszünetet kötni a nyugatrómaiakkal – a Róma városi követség tagja volt I. Leó (Nagy Szent Leó) pápa is, akinek Attilával való találkozását és szerepét a legendák később eltúlozták. Az itáliai hadjárat idején Marcianus keletrómai császár csapatai hátba támadják a hunokat, Attila kétfrontos háborúba keveredett. Egy sikertelen béketárgyalási kísérlet után újabb keletrómai háborúval fenyegetőzött, erre azonban már nem került sor, mivel 453 tavaszán Attila székhelyén orrvérömlésben meghalt. Ünnepélyes, minden ízében ázsiai hun halotti szertartás után Attilát titokban temették el a pusztaságban, valószínűleg a Duna–Tisza köze homokbuckái között. A nagykirályi méltóságot Arikantól született legidősebb fia, Ellak örökölte.

Attila szövetségesi rangra és méltóságra emelte a hun birodalom különböző népeinek vazallus királyait, emléke ezért számos nép, főleg uralkodó dinasztia körében legendássá, sőt mitikussá vált, a mondákban Attila királyok gazdájává, dinasztiák ősévé lett. Ugyanakkor Gallia és Itália elleni pusztító háborúi miatt Nyugat-Európa népei számára mindmáig ő a „keleti barbarizmus” jelképe. Késői keresztény legendákban tűnik fel Attila „Isten ostora” elnevezése, életében nem nevezték így, halála után született az „Európa elárvítója” elnevezés is.

Irod.: R. Wenskus, RGA 1, 467–469; Martindale, PLRE 2, 182–183; Bóna, Das Hunnenreich 33, 54–99, 203–206; uő, A hunok 32, 52–92, 187–190.

Balamber Az Európában megjelenő hunok első nagykirálya a 370-es években. Vezetésével győzik le a hunok az alánokat és Hermanarik osztrogót birodalmát. Balamber a hozzá csatlakozó osztrogót herceg, Gesimund segítségével veri le az Erak folyó menti csatában Vithimir/Vinithariust, a még ellenálló osztrogótok királyát, akit – a hagyomány szerint – nyíllal homlokon talált. Az utóbbi lányát, Vadamerkát is besorolta feleségei közé. A Balamber névnek nincs köze a gót Valamer névhez.

Irod.: Jordanes, Get. 130, 248–249; Jones – Martindale – Morris, PLRE 1, 145; Bóna, Das Hunnenreich 12–13, 33; uő, A hunok 12–15, 32.

Bleda/Blida Gót szokás szerint becézett formában Blaedila, eredetileg talán Bilda/Blida török ’Bölcs uralkodó’, a hunok nagykirálya, Mundzsuk idősebb fia, Ruga nagykirály unokaöccse (szül. 408 körül, †444/45). 434-től főfejedelem, aki azonban kezdettől fogva kénytelen volt a hatalmon osztozkodni harcias öccsével, Attilával. Bleda a tiszántúli központi hun orduban székelt, a székhely jórészt az ő korszakában épült ki. Politikai mesterműve a keletrómaiakkal kötött margusi (ma Orasje [Szerbia]) békeszerződés (435), amelyet Bleda és Attila lóháton ülve tárgyalt meg s diktált. A béke súlyos feltételeket és terheket, köztük évi 700 font arany megfizetését rótta a Keletrómai Birodalomra. A perzsa és vandál háborúba bonyolódó keletrómaiak európai meggyengülését kihasználva s élve a Nyugatrómai Birodalom katonai vezetőjéhez fűződő barátsággal (Aetiust fia, Carpilio képviselte a hun udvarban). Bleda 440/41-ben sikeres háborút vívott az Al-Duna mentén. Vezetésével foglalták el a hunok Viminaciumot (Kostolac), Margust, Singidunumot (Belgrád) és Sirmiumot (Sremska Mitrovica), s az utóbbival együtt Pannonia Secundát (Szerémség). Ezután a hadjáratba bekapcsolódó Attilával együtt megostromolják és beveszik a Középső-Balkán városait, 442-ben pedig a thraciai Chersonesoson (Gallipoli-félsziget) nagy győzelmet aratnak az Aspar vezette keletrómai sereg fölött. Bleda a hun sikereket a 443-ban megkötött békében („Anatolius első békéje”) biztosította, a hun birodalom ekkor jutott hatalma és gazdagsága csúcsára. Konstantinápoly kénytelen volt egyben 6000 font arany „kárpótlást” fizetni, az évi tributum pedig 2100 fontra növekedett. A higgadt, vidám természetű nagykirályt 444 végén vagy 445 elején Attila meggyilkolja és „és népeit arra kényszeríti, hogy neki engedelmeskedjenek”. Bleda nevét a középkori magyar krónikások Buda alakban használták, így került be szépirodalmunkba is. Az Ó-Budának nevet adó Buda valójában középkori magyar személy, aki a krónikásoktól, Bledának majd Attilának tulajdonított aquincumi római romvároshoz tapadó hiedelmek révén került Bleda helyébe.

Irod.: Martindale, PLRE 2, 230; Bóna, Das Hunnenreich 35, 52–60; uő, A hunok 32, 52–57.

Bolia Folyó. Csak Jordanes említi (Get. 277–278) mint a pannoniai osztrogótok Thiudimer vezetésével kivívott nagy győzelmének színhelyét a gótok ellen szövetkezett, Hunimund és Halarich vezette szvéb, Beuca és Babai vezette szarmata, Edica és Hunvulf vezette szkír és az őket támogató rugi és gepida segédhadakból álló szövetséges sereg fölött (469). A valószínűleg Cassiodorus elveszett munkája nyomán idézett esemény helyszíne homályos, mivel Pannoniában nem ismert Bolia nevű folyam. A folyónév a Morva, Vág, Nyitra és Garam nevével együtt germán (kvád) eredetű vagy közvetítésű, következésképpen minden valószínűség szerint az Ipoly (régi magyar: Ipul/Ipol) neve. Ennek megfelelően értelemezendő a Dél-Pannoniában lakó gótok és fő ellenségük, a korszakban Észak-Pannoniában is, s tőle közvetlenül északra is lakó szvébek országába helyezett folyónál vívott csata színhelye.

Dengitzik/Dintzik Hun herceg, majd király (455–469), Attila és Arikan középső fia. Neve törökül ’Déli szél, Tengeri szél’ jelentésű. Apja halála után öccsével, Ernakkal együtt szembefordul bátyjával, Ellak hun nagykirállyal, de a hatalmi harcban alulmaradva menekülni kényszerülnek. 456/57 telén Dengitzik sikertelenül üldözi „szökött rabszolgáit”, Valamer osztrogótjait, 459-ben azonban Bassiana (ma Donji Petrovci [Horvátország]) ostrom alá fogásával ideig-óráig sikerül megmentenie a Pannoniában visszamaradt hun sadagarokat Valamer támadásától. A 460-as években megszilárdítja uralmát az al-dunai és pontusi steppék felett olyannyira, hogy 467-ben I. Leó keletrómai császártól (457–474) követeli egy békeszerződéssel biztosított határ menti kereskedőváros megnyitását. A visszautasítást háborúval torolja meg (467/69), amelynek során életét veszti. Fejét karóra tűzik Konstantinápolyban.

Irod.: Martindale, PLRE 2, 354–355; Bóna, Das Hunnenreich 33, 208–209.

Edika Görögösen Edekón, a szkírek királya (440-es évek–469), a Turciling (Thorkeling) nemzetségből. Attila bizalmi embere, valószínűleg a Bleda elleni puccs egyik szereplője. 449. évi konstantinápolyi tartózkodásakor a keletrómai udvar – korábbi szerepe ismeretében – megkísérli megvásárolni Attila meggyilkolására. Sikerrel, a merénylettervet Edika csak amiatt kénytelen felfedni Attila előtt, mivel félt, hogy követtársa, Orestes leleplezi. Edika a szkír–hun testőrség parancsnokaként Attila hadjárataiban is részt vett. A Nedao menti csatában a szkírek Ellak ellen harcoltak, győzelmük után Edikát és harci kíséretét a Duna–Tisza köze déli felében találjuk, itt verik vissza az osztrogót Valamer támadását. Edika fiai Odoaker és Hunvulf. Az utóbbival együtt utoljára a Bolia menti csatában szerepel. Női családtagjai a Bakodpusztán talált királynői sírokban sejthetők.

Irod.: Martindale, PLRE 2, 385–386; Bóna, MRR 126–131; uő, Das Hunnenreich 111–114.

Ellak Eredetileg talán Illak, hun trónörökös herceg, majd nagykirály, Attila és Arikan legidősebb fia. 449-ben Attila, aki nem kedvelte Ellakot, a keleten lakó „erdei emberek”, az akatzirok királyává teszi, de beiktatása után Ellak visszatér a hun udvarba. 453-tól a hunok nagykirálya, aki ellen fellázadnak öccsei, Dengitzik és Ernak/Irnik. Bár őket sikerül elűznie, 455-ben szembekerül az Ardarik vezetésével felkelt dunai népek szövetségével, s elesik a Nedao folyónál vívott csatában.

Irod.: Martindale, PLRE 2, 391; Bóna, Das Hunnenreich 207; uő, A hunok 191.

Eugippius A 460-as évek elején született, saját adataiból kihámozhatóan valószínűleg a raetiai Quintanisban (Künzing, Bajorország). 470 után gyermekifjúként került Noricumba Szent Severinus környezetébe, mestere utolsó tíz évének szereplője és szemtanúja. 488-ban szerzetes társaival kénytelen kivándorolni Itáliába, ahol 492 utántól a Castellum Lucullanumban az Orestes özvegyétől, Barbariától alapított kolostorban él, az 500-as évektől a kolostor apátja. 509–511 között Commemoratorium (Emlékirat) címen megírta Szent Severinus életét (Vita Sancti Severini). 533-ban még levelezik, valószínűleg 535-ben hunyt el.

Irod.: A Commemoratorium magyar fordítása Mócsy Andrástól és tanítványaitól: Eugippii, Vita Sancti Severini, Bóna I. történeti tanulmányával. Ókortörténeti Társaság Kiadványai VII. Budapest, 1969; Váczy P., Eugippiana, AntikTan 8(1961), 243–259; uő, Annales Univ. Sci.Budapestiensis. Sectio Historica 3(1961), 41–58.

Hunimund Az Észak-Pannoniában és a Duna szemben fekvő északi oldalán lakó szvébek egyik királya. 467/68 telén Thiudimer osztrogót király a Balaton északi oldalán kíséretével együtt fogságba ejti és erőszakkal vazallusi esküre kényszeríti. A sérelmet megtorlandó Hunimund állott az I. Leó keletrómai császártól (457–474) is támogatott osztrogótellenes koalíció élére, amelynek erői azonban 469-ben a Bolia folyónál vereséget szenvednek. Thiudimer 470. évi bosszúhadjárata elől Hunimund és kísérete elmenekül, 476 után Batavis (Passau) körül tűnik fel.

Irod.: Jordanes, Get. 274, 277; Martindale, PLRE 2, 574.

Hunvulf/Onoulf A szkírek ifjabb királya, majd római tábornok, Edika fia, Odoaker öccse. 440 körül valószínűleg a tiszántúli hun orduban született s 453 körülig apja mellett ott is nevelkedett. Az osztrogótok ellen vívott vesztes Bolia menti csatában apja oldalán a szkírek „primatus”-a (469). A vereség s népe pusztulása után keletrómai szolgálatba áll, 477-től Illyricum egyik katonai parancsnoka. Epirusban részt vesz a „Valamerfi” Nagy Theoderik gótjai elleni harcokban (480/81). Röviddel később átáll bátyjához, akinek megbízásából 488-ban végleg elűzi Rugilandból Friderik rugi trónörököst és harcosait. Győzelme ellenére elrendeli a Part menti Noricum (Noricum ripense)-maradvány római lakosságának Itáliába telepítését, katonai segédlettel felszámolja a római életet Északnyugat-Pannoniában, a mai alsó-ausztriai Duna-szakaszon is. 490-től három éven át Odoakerrel együtt Ravennát védelmezi, 493 februárjában a város békés átadása után Nagy Theoderik gótjai a templomban menedéket kereső Hunvulfot nyíllövésekkel megölik. Neve beszélő típusú: ’Hun farkas’.

Irod.: Martindale, PLRE 2, 806, „Onoulphus”.

Karaton/Charaton A hunok nagykirálya, akit 412-ben Olympidoros keletrómai követ a Fekete-tengeren áthajózva valahol a délorosz steppéken keresett fel. A követség az Uldintól 408-ban kezdett háborút kívánta lezárni. A név török eredetű: qaraton ’fekete köpenyes’.

Irod.: Martindale, PLRE 2, 283; Bóna, Das Hunnenreich 24, 33.

Mauriacumi csata – Pugna Mauriacensis Aureliani (Orléans) ostromának felhagyása (451. június 14.) után mintegy két héttel csapott össze az Attila és Onegesius vezette kelet- és közép-európai szövetséges sereg az Aetius és I. Theoderik vezette nyugatrómai–galliai szövetséges sereggel. A csata színhelyét az egykorú és későbbi galliai (Chronica Gallica, Gregorius Turonensis, Fredegar) és az egykorú itáliai források (Consularia Italica) egybehangzóan a Tricassis/Trecas (ma Troyes [Franciaország]) várostól nyugatra öt római mérföldre (7,5 km) fekvő Mauriacum vagy Maurica nevű helység körüli síkságon (campus Mauriacus) jelölik meg, főcímünk latin változata a csatában résztvevő burgundok 5. századi törvénykönyvéből (Lex Gundobada XVII.1) származik. A helyszínt nem ismerő, időben és korban távoli, itáliai (Cassiodorus), hispaniai (Hydatius, Sevillai Izidor) és keletrómai–gót (Jordanes) krónikások nyomán terjedt el s gyökeresedett meg a hibás „catalaunumi” elnevezés, amelyet Chalons-sur-Marne, Chalons-sur-Saone városokkal vagy általában a Champagne-nyal szoktak azonosítani.

Irod.: Chronica Gallica 615 (Chr. min. I. 663); Consularia Italica 566 (uo. 301–302); Leges Burgundionum 55; Gregorius Turonensis, Historia Francorum II. 7; Fredegar, Chron. II. 53. – a csata részleteiről egyedül Jordanes, Get. 192–218. írt – nála az éppen általa meghonosított catalaunumi mellett mauriacumi is.

Mundzsuk/Mundzuchos (†422 körül). A hunok nagykirálya Ruga előtt. Bleda és Attila apja, török neve Muncuq gyöngyöt, ékszert, de zászlót is jelent. Tetteiről nem maradt híradás, Attila azonban 449-ben Mundzsukot a maga éppen olyan nemes és előkelő elődjének mondja, mint amilyennek – s éppen ezt kellett követének, a hun Eslának a konstantinápolyi udvarban hangsúlyoznia – II. Theodosius számára saját apja számít. A név a múlt század elején rossz szövegkiadások nyomán „Bendegúz” formában honosodott meg Magyarországon.

Irod.: Martindale, PLRE 2, 767; Bóna, Das Hunnenreich 33; uő, A hunok 32, 52.

Nedao folyó Csak Jordanes említi (Get. 260), Priskos elveszett műve nyomán. Az utolsó hun nagykirály, Ellak hun serege, valamint osztrogót és alán szövetségesei itt szenvedtek vereséget az Ardarik vezette gepida, szvéb, rugi, herul, szkír, szarmata szövetséges seregtől (455 – a helyes évszám a Vita Sancti Severinitől is leírt Comagenis–Savaria közti földrengés feljegyzett dátumából következik). A Jordanestől „Pannoniába” helyezett folyó minden azonosítási kísérletnek ellenáll. Legutolsó magyarázata szerint (Vékony Gábor) egy gót hősi ének Denao (Donaws = Duna) nevének eltorzítása. A Lajtával („Lethao”) való korábbi azonosítása éppoly valószínűtlen, mint a Morava folyó völgyében, Horreum Margi (ma Cuprija [Szerbia]) városától délre fekvő „Nato” nevű 6. századi castellum nyomán felvetett lokalizálása.

Odoaker Pénzein Audo(vacar) monogrammal, Itália s az uralma idején még Itáliához tartozó tartományok – köztük Noricum és Nyugat-Pannonia – királya (476–493). 433 körül született Ruga nagykirály tiszántúli ordujában, apja a Thorkel nembeli (Torciling) szkír Edika. Odoaker szkír és herul zsoldos kísérettel a 460-as évek elején Itáliába megy és a szvéb Rikimer patricius (456–472) szolgálatába áll. Útja elején a Duna menti Noricumban meglátogatja Szent Severinust. Ez az esemény a Vita Sancti Severini keltezésének egyik kulcspontja. 463-ban Aureliani/Orléans környékén hadakozik, 469–472 között a császári gárda doriforosaként (magas rangú tiszt) szerepel az egymást sűrűn váltó császárok közti harcokban. 476. augusztus 23-án az itáliai germán – elsősorban herul – csapatok „Itália és a népek” (gentes) királyává kiáltják ki. Pár nappal később leveri és megöli a pannoniai Orestes patriciust, akit egy évvel előbb ő segített hatalomra. 476 szeptemberében Ravennában lemondatja Orestes fiát, az utolsó nyugatrómai császárt, Romulus Augustust, akit családtagjaival együtt a nápolyi Castellum Lucullanumba internál, a császári jelvényeket pedig Konstantinápolyba küldi. Noricum, valamint Nyugat és Dél-Pannonia Odoaker itáliai királyságához tartozott, ezt forrásadatok (Vita Sancti Severini) és az itáliai „barbár” kultúrával megegyező régészeti leletek (Répcelak, Domolospuszta, Kapolcs stb.) egyaránt igazolják. Bár a Dalmáciába száműzött Nepos császár patriciusszá és helytartójává nevezi ki „Flavius” Odoakert, uralmát a keletrómai császár, Zeno (474–491) soha nem ismerte el. 486/87-ben sikerült rávennie a rugiakat, hogy támadják meg Odoaker országát. Odoaker 487/88 őszén–telén herulokból, szkírekből, alánokból álló seregével Nyugat-Pannonián át felvonulva kiveri a betört rugiakat, majd a Dunán átkelve saját országukban, a Rugilandban tönkreveri őket. Foglyul ejti a rugi királyi házaspárt is. A hadjáratot 488-ban öccse, Hunvulf fejezte be. Zeno ellenakciója a Nagy Theoderikkel kötött szövetség volt, az osztrogótok Moesiából Dél-Pannonián átvonulva 489-ben elindítják azt a háborút, amely 493 februárjában Odoaker bukásával és meggyilkolásával végződött. Felesége: Sunigild, fia: Okla, más néven Thela.

Irod.: Assunta Nagl, Odoacer, PWRE XVII, 1888–1896; Martindale, PLRE 2, 791–793, „Odovacar”; Bóna, MT 292–294; uő, Odoacer. In: Eugippius, Szent Severinus élete. Budapest, 1969, 287–288.

Onegesios/Onigisios/Hunigasius/Hunigis A hun birodalom nagyvezére Bleda és Attila idejében. Görögül–latinul jól tudott, valószínűleg pontusi származású volt, aki öccsével együtt gyermekifjúként állt hun szolgálatba. 440/41-ben Onegesios vezeti Bleda hadait Viminacium, Margus, Singidunum és Sirmium elfoglalására. 442 után foglyul ejtett sirmiumi mesterrel Pannoniából hozatott kövekből és faanyagból fürdőt építtet magának a hun központi orduban, a fejedelmi palota és saját, magas kerítéssel övezett fapalotája között. Öccse, Skotta ebben az időben Attila bizalmi embere, s ez nyilván fontos szerepet játszott abban, hogy Onegesios méltóságát Attila idején is megtartotta. Főfeleségét Attila is tisztelettel üdvözölte. Attilával szemben Onegesios a két római birodalom elleni kétfrontos háború ellenzője volt, és döntő szerepet játszott a II. Theodosius megbízottaival 450 tavaszán megkötött békében. Támogatta Ellak trónörököst is. 451-ben a galliai hadjárat idején Attila latin „tolmácsa”, utána nem hallunk róla.

Irod.: Martindale, PLRE 2, 805; Bóna, Das Hunnenreich 106–110; uő, A hunok 98–102.

Orestes Attila notariusa, majd a Nyugatrómai Birodalom patriciusa, az utolsó nyugatrómai császár apja és trónra ültetője (szül. 425 körül, †476). Apja, Tatulus a család származására utaló sajátos dél-noricumi nevet viselt, maga Orestes Priskos szerint abból „a Száva menti Pannoniából” származott, amelyet Aetius engedett át Attilának. Ez csak a 446-ban Carpilio közvetítésével Attilának átadott Savia lehetett, semmiképpen nem a Bledatól még 441-ben meghódított Pannonia Secunda. A fiatal tartományi arisztokrata valószínűleg önként állt Attila szolgálatába, 449-ben már fontos személy, két ízben is megfordul követként Konstantinápolyban, kelet- és nyugatrómai követségekkel tárgyal. 449 őszén látogatja meg a hun udvarban apja, valamint apósa, a poetoviói Romulus comes, akiről majd későn született fiát elnevezi. Attilához rendíthetetlenül hű, ő leplezi le a Chrysaphios-féle merénylettervet, 452-ben pedig elkíséri urát az itáliai hadjáratra is. A hunok bukása után kénytelen visszavonultan élni, az Aetius galliai tisztjeiből lett császárok (Avitus, Maiorianus) éppúgy árulónak tartják, mint a keletrómai tábornokból nyugatrómai császárrá lett Anthemius. Ez időben volt levelező partnere a noricumi Szent Severinus. Karrierje Iulius Nepos idejében (473–475/80) újból felível, Itáliába megy, ahol a nyugatrómai hadsereg parancsnoka lesz, majd patricius. Mellette ekkoriban fontos szerepet játszik korábban nem szerepelt öccse, Paulus. Orestes 475. október 31-én detronizálja és száműzi Nepos császárt, s a trónra 15 év körüli fiát, Romulus Augustust ülteti. Tíz hónappal később nem hajlandó teljesíteni germán zsoldosai követelését, akik a földbirtokok egyharmadát maguknak kívánták, így éppen azok a Duna-vidéki erők győzik le és ölik meg (476. augusztus 28), amelyek előbb hatalomra segítették. Odoaker Orestes fiát, Romulus Augustust és Orestes feleségét, Barbariát a nápolyi Castellum Lucullanumba száműzi, ahol a századfordulón még jómódban éltek.

Irod.: Martindale, PLRE 2, 811–812; W. Ensslin, Orestes, PWRE XVIII, 1, 1012–1013; Bóna I., Orestes. In: Eugippius, Szent Severinus élete, Budapest, 1969, 288–290; uő, Das Hunnenreich 110–117; uő, A hunok 102–110.

Ruga A hunok nagykirálya 422–434 között. Neve görög nyelvű forrásokban Roa(s)-Rua(s), gót becéző formában Rugila. Ruga helyezi át a hun főhatalom súlypontját, „a jobbszárnyat” a Pontus-vidékről a Duna-vidékre. Feltűnésekor Thraciára támad (422/23), majd a háborút követő, részleteiben nem ismert békeszerződésben először sikerült elérnie, hogy a keletrómaiak évi 350 font (libra) arany béke-tributumot fizessenek a hunoknak. 424/25-ben főerőivel már a Tisza-vidéken állomásozik, Aetius kérésére s a kilátásba helyezett tekintélyes pénzösszegért innen kísérli meg támogatni Iohannes nyugatrómai császárt (423–425) – késve. 425-től szinte évente, jelentős katonai erőkkel segíti Aetiust a Galliába befurakodó vizigótok, frankok, burgundok elleni harcokban, eközben öccse, Oktar/Uptar (Öktar ’Erős, Hatalmas’) vezetésével a hun birodalom határait egészen a Rajnáig igyekszik kiterjeszteni. 433–434-ben hatalomra segíti a megbuktatott Aetiust, aki a Rómában kötött barátsági szerződésben átengedi Rugának Pannonia Primát és Valeriát. 434-ben hadjáratot indít a Keletrómai Birodalom ellen, eközben éri a halál. A hadjáratot sikeresen lezáró békét már utódai, Bleda és Attila kötik meg 435-ben. Valószínűleg Ruga idejében kezd kiépülni a hun központi ordu, Bleda és Attila későbbi székhelye.

Irod.: Martindale, PLRE 2, 951, „Rua”; Bóna, Das Hunnenreich 47–52; uő, A hunok 44–52.

Severinus Szent. Nyugatrómai, latin származású, jó nevelésben részesült orvos(?), aki 448 tájától 455-ig a pannoniai Orestes környezetéhez tartozott, s mint ilyen, valószínűleg Attila udvarában is megfordult, ahol több vezető személyiséggel kapcsolatba jutott. 456 kora őszén Pannonia osztrogót inváziója elől Noricumba menekült, ahol rövid ideig Asturisban, majd Comagenisben, végül állandó jelleggel Favianisban élt. Az utóbbi helyen szerzetesi közösséget alapított, amelynek cellulaei keletkeztek a noricumi Duna-szakasz mentében, egészen az Inn partján fekvő Boiotróig. Gyógyító, csodatevő híre, aszkéta élete miatt rómaiak és germánok szentként tisztelték. Noricum római lakosságát és egyházát az egykor a hun szövetségbe tartozó hatalmasok (a rugi Flaccitheus király, Orestes, Odoaker) személyes vagy közvetett segítségével, valamint saját tekintélyével és szervezőkészségével haláláig sikerült megoltalmaznia különböző germán támadók (oszrogótok, alamannok, herulok) ellen, bár 476 után kénytelen volt az Enns folyótól nyugatra fekvő városokat kiüríteni és feladni. 482 január 6-án halt meg Favianisban. Holttestét 488-ban szerzetesi közössége magával vitte Itáliába, ahol másfél évezredes viszontagságok után ma is megvan a frattamaggiorei templomban.

Irod.: R. Noll, Eugippius, Das Leben des Heiligen Severin. Berlin, 1963, 17–27; I. Bóna, Severiniana. Acta AntiquaHung 21(1973), 281–338; R. Bratoz, Severinus von Noricum und seine Zeit. Wien, 1983.

Theodorik/Theodorid A dél-galliai vizigótok királya (418–451), a tolosai gót állam megalapítója. 451 júniusában vizigót seregével felmenti az országába vezető Liger/Loir-hidat védelmező Aureliani/Orléans-t Attila ostroma alól, majd a hun nagykirály után nyomulva elesik a mauriacumi csatában. Holttestét fiai Tolosába (Toulouse) szállították.

Irod.: Martindale, PLRE 2, 1070–1071.

Thiudimer/Thiudimir Az osztrogótok királya (468–474), Valamer öccse. 456-ban harci kíséretével a Balatonnál (Pelso) szállt meg, valószínűleg a keszthely-fenékpusztai castellumban, amelyet ostrommal foglalt el. 467/68 telén a Balaton északi partján foglyul ejti Hunimund szvéb királyt, s erővel hőségesküre kényszeríti. 469-ben az osztrogótok királyaként hatalmas vereséget mér a Bolia folyónál (Ipoly) az ellene szövetkezett népekre (szkírek, szvébek, szarmaták, gepidák). 470 elején bosszúhadjáratban feldúlja a szvébek Duna feletti országát, maradványaikat elűzi, valószínűleg hasonlóan bánik el a szkírekkel is. 473-ban az osztrogótok Thiudimer vezetésével elhagyják Pannoniát, benyomulnak Illyricumba, majd Thessaliába, ahol Cyrrhus városában Thiudimer meghal. Gyermekei több asszonytól: Nagy Theoderik, ennek öccse Thiudimund/Theodimundos s leánytestvérük, Amalafrida.

Irod.: Martindale, PLRE 2, 1069–1070, „Theodemer”.

1. Thorismud/Thorismund Osztrogót király, Hunimund fia, a mitikus Amal nemzetségből. A hunokkal vazallusi viszonyba került osztrogótok királya, aki urai megbízásából hadat viselt a Kárpát-medencei szvébek (kvádok), majd a gepidák ellen. A gepidákkal vívott csatában életét vesztette (407 körül), helyét az osztrogótok élén a hunok 40 évig nem töltötték be.

Irod.: Martindale, PLRE 2, 1116.

2. Thorismud/Thorismund Vizigót herceg, majd király, I. Theodorik vizigót király legidősebb fia. 451-ben a mauriacumi csatában a vizigót sereg vezére, megsebesül, lováról levetik. Apja eleste miatt még a csatamezőn királlyá kiáltják ki. Azonnal hazavonul Tolosába, ami Attilának lehetővé teszi a háborítatlan visszavonulást. Három évi uralkodás (451–453) után a római nagyvárosban, Arelate/Arles-ban vendégeskedő királyt testvérei orvul megöletik. Utódja öccse, II. Theoderik lesz.

Irod.: Martindale, PLRE 2, 1115–1116.

Uldin Görögül Uldis, nevét a törökből magyarázzák: Öldin ’Szerencsés’. A nyugatra előredobott hun erők vezetője (regulus) a 400–410 közötti években, de nem kizárt, hogy 395 elején már ő vezette az első nagyszabású támadást a Dunán át a Keletrómai Birodalom ellen. 400. december 23-án körülzárja s megsemmisíti a Konstantinápolyból az Al-Duna északi partjára menekült Gaina osztrogót király harcosait, 401 januárjában Gaina fejét Konstantinápolyba küldi barátsága jeléül. 406 augusztusában személyesen vagy az általa küldött hun csapatok révén jelentős szerepet játszik az Itáliába betört Radagaisus és serege megsemmisítésében. Arcadius keletrómai császár halálakor (408 május) arra a hírre, hogy a császári trónra egy hétéves gyermek került, támadást intéz az al-dunai római limes ellen. Megostromolja, elfoglalja és feldúlja a folyó északi partján lévő ellenerődöket az Olt torkolatánál fekvő Sucidavától (Celei), a Vaskapun inneni Lederatáig (Palánk). A seregébe tartozó szkírek átkelnek a folyón és csellel elfoglalják Castra Martist (ma Kula [Bulgária]), amelyet azonban a keletrómaiak sikerrel visszafoglalnak (409), majd a Dunán túlra szorítják Uldint (410), aki 410-ben éppen keletrómai háborúja miatt nem tudja segíteni Honorius nyugatrómai császárt Alarik ellen. A Karaton nagykirályhoz küldött Olympiodoros-féle követség zárja le Uldin háborúit (412).

Irod.: Martindale, PLRE 2, 1180; Bóna, Das Hunnenreich 18–23, 33; uő, A hunok 19–23, 32.

Valamer/Valamir Az osztrogótok királya (447–468) Attila akaratából. Származása ismeretlen, nevének jelentése, ’a jóhírű’ nem utal királyi elődökre. 447-ben tűnik fel, s ettől kezdve harcosaival együtt részt vesz Attila keleti és nyugati hadjárataiban. 455-ben a Nedao menti csatában Ellak oldalán vereséget szenved és keletre menekül. Marcianus császár hívására és szövetségében 456 nyarán megszállja Pannoniát. Valamer harci kísérete Pannonia Secundában települt le, az Aqua Nigra (Karasica [Szerbia]) folyó és a gót nyelven megjelölt Scarniunga folyó közt, székvárosa Bassiana lesz. Falaitól kétszer, először 456/57 telén, majd 459-ben visszaveri a támadó Dengitziket és hunjait. 459/60-ban Illyricum ellen indított rablótámadással 100 fontról 300 fontra emelteti I. Leó keletrómai császárral (457–478) az osztrogótoknak fizetett subsidiumot, a béke zálogául azonban „saját” fiát kell Konstantinápolyba küldenie. 468-ban a szerémségi Duna-szakasztól északra lakó szkírek ellen támad, de vereséget szenved és elesik a csatában.

Irod.: Martindale, PLRE 2, 1135–1136.

Vita Sancti Severini Szent Severinus életrajza (Commemoratorium), amelyet 509–511 között a raetiai Quintanisból származó Eugippius apát foglalt írásba. Eugippius (az africai vagy neapolisi származását bizonygató irodalomtörténészi elképzelések légből kapottak) 470 tájától Severinus haláláig (482) a favianisi kolostorban mestere közelében élt. Az Emlékirat összeállításához felhasználta Severinus saját elbeszéléseit (1–4. fejezet), valamint a severinusi közösség Severinus halála utáni apátjai, a cucullisi Marcianus és a raetiai Lucillus adatait (5–32. fejezet) és saját visszaemlékezéseit (33–44. fejezet). Mindezek miatt a Vita Sancti Severini a Duna-vidék késő római életének és a római uralom felbomlásának (456–488) páratlan hitelességű emléke. Eugippius a Commemoratorium írása idején az Orestes özvegyétől, Barbariától (valamint fiától, a detronizált utolsó nyugatrómai császártól, Romulus Augustustól) alapított Szent Severinus-kolostor apátja volt a Nápoly melletti Castellum Lucullanumban.

Irod.: Újabb kiadásai: R. Noll, Eugippius, Das Leben des Heiligen Severin. Berlin, 1963; R. Bratoz, Zivljenje svetega Severina. Ljubljana, 1982; Magyar fordítása: Mócsy András és tanítványaitól: Eugippius, Szent Severinus élete. Az Ókortudományi Társaság Kiadványai VII. Budapest, 1969.