Veleméri rajzos sindük

Az egyik sajátos népművészeti ágról, a rajzos tetőcserepekről alig szerzett még tudomást a néprajztudomány. A körmendi múzeum 7 mintás cserepét leszámítva (amelyek között az 1800-as évek elejéről származó példány is van) tudtommal a közgyűjteményekben nincs hasonló, s Nagy Zoltán cikkein kívül a szakirodalomban sem hagytak még nyomot. 1996 nyarán, majd azt követően az Írástörténeti Kutatóintézet által évente szervezett nyári néprajzi táborok alkalmával végzett kutatások során több különleges példányukra bukkantam (1. ábra). A tetőcserepek (sindük) mind Veleméren készültek. A régi, házilagosan égetett cserepek elsősorban a néhány, még megmaradt faházat fedik (2. ábra), amelyek maradékát mostanában emészti el az idő.Kép- és formaviláguk, technikai színvonaluk gyakorlott művészre vall: agyagművességben jártas parasztemberek (helyi szóhasználattal: gerencsérek) készítették őket (1., 3. ábra).   A házépítő családok a tóka helyén ásott agyagból kiégették maguknak a téglákat és cserepeket, de néha eladásra is termeltek. Gödörházán, Magyarszombatfán, meg a közeli szlovéniai falvakban ma is emlékeznek mintás cserepekre, de ilyet már nem tudtak mutatni. Ezek díszítése általában egy X volt. Ahol került pénz a tető megújítására, ott csak az emléke maradt e sajátos művészetnek. A régi sindüt kidobták, tókák gödrének feltöltésére, földutak javítására használták fel. A határsáv és az elszegényedés miatt nem fejlesztett Veleméren, valamint a szomszédos Szentgyörgyvölgyön és Gödörházán találtam csak néhány mintás cserepet. Azonban a gödörházi példányok is Velemérről kerültek oda.

 

3. ábra. A gerencsérek készítettek figurális díszítésű és mázas cserepeket is

Az említett két-háromszáz év igen korai időpont lenne, [1] mert a szalmatetőt a néprajzkutatók ismeretei szerint csak az 1800-as évek végén váltotta fel a cseréptető divatja Körmenden is. Feltételezik, hogy előbb a városokban terjedt el ez a divat, s csak azt követően jelent meg a falvakban. Feltehető ugyanakkor, hogy a tetőváltást az ország különböző területein nem egyszerre kezdődött el a tetőcserép használatát. Néhány cseréppel fedett épület (közöttük falusi templomok) évszázadokkal korábban is volt már Magyarországon. A veleméri gerencsér-hagyományok is siettethették ez időtálló tetőfedési szokás meghonosodását a Belső Őrség falvaiban.Az archaikusabb darabokon rovásjel párhuzamokkal rendelkező szimbolikus rajzok vannak (3. ábra), de nincs évszám és a készítő neve sem fért el rajtuk. Az alkotó számára szentségtörésnek tűnhetett saját nevének megörökítése a vallásos jelentőségű ábrázoláson. Ha mégis feljegyezték a nevüket, akkor e célra külön cserepeket használhattak.Az újabb stílusúnak tűnő cserepeken évszámok, nevek, kezdőbetűk, feliratok, vagy a naponta elkészített cserepek darabszámai jelennek meg. Az egyik sindün a környék népművészetének egyetlen emberábrázolása található (2/10. ábra).Csupán egy sindüminta került a hódfarkú cserép felső oldalára (3/1. ábra), amelyik tehát nem a padlás, hanem a felhők felé fordul s csak az égből látható. Egyszerű mintája a székely "b" rovásjellel, a világközéppel azonosított Bél fiúisten szimbólumával megegyezik, amelyet felülnézeti világmodellek belsejében látunk megjelenni (4. ábra). Mivel az ég madarai mit sem törődnek a cserepekre írt rovásjelekkel, arra gondolhatunk, hogy készítői a magyarok rovásírást ismerő Istenének szánták őket.Ez az esőverte, égre néző minta – ellentétben a többivel – nem domború, hanem belemélyed az agyagba s ezért az árok alja esőben vagy hóolvadáskor megtelhetett vízzel. Ennek ellenére nem fagyott szét és jó állapotban maradt meg.A kúpcserepeket szokásosan egy vagy több hullámvonallal díszítették, de van zöldmázas kivitelű és néhány madárszoborral díszített is (6., 43., 44. ábra). Egy ilyen agyagmadár töredékeit őrzi Balogh István Péter festőművész, egy másik elveszett madaras cserépről pedig beszámoltak a szomszédok. E madarak talán az egykori "rigászat" fénykorában kerültek a veleméri házak ormaira. A századforduló és a második világháború között Budapesten jó pénzt adtak a rigókért s az őrségi erdőkben egy ügyes ember naponta akár száz darabot is megfoghatott közülük. Ehhez egy magányos fa csúcsára, fából faragott és kifestett madarat erősítettek, alá pedig – kalitkában – egy csalimadarat tettek. A csalimadár hangja a fára csalta a többi rigót, akik az enyvvel bekent ágakra ragadván végül a városi otthonok kalitkáiba kerültek.A nehezen olvasható, alig látható és gyakran tükörképszerű feliratos cserepek némelyikét aligha készítették az utókornak. A sindüvetők ezzel tették vidámabbá a munkát. Azaz a feliratot nem az örökkévalóságnak szánták, hanem a pillanatnak. Erről (és a feszített munkatempóról) árulkodik e feliratok igénytelen külalakja, odavetettsége is. A megmaradás lehetősége azonban a leírt szavaknak – mint például: "Három kislány markot szed" – a pillanatnyisúlyát fokozta. Monogramos cserepek áruvédjegyként, a számosak számolócédulaként (. ábra) szolgálhattak. Más esetekben azonban (s a kifejezetten szép és gondos kivitelezés is ezt támasztja alá) az alkotójuk és a nagy munka emlékét örökítették meg. Nyilván a házban lakó későbbi generációknak, a leszármazottaknak szánva. Ennek megfelelően az A. J. monogram néhai Antal János pajtájáról, Tóth Sándor neve pedig a Tóth ház pajtájáról került elő.Tóth Sándor fazekasra Velemér mai lakói már alig emlékeznek, az emlékezet felfrissítését e feliratos cserép tette lehetővé. Egy gödörházi adatközlő említette, hogy a Tóth házban valamikor egy fazekas élt. Vass Sándorné pedig, kedves szomszédasszonyom még emlékezett rá, hogy gyermekkorában az édesanyja említett egy néhai "öreg gerencsér" -t, aki a szomszédban lakott. Ő (Tóth Sándor) készíthette a bemutatott sindük többségét.A padláson talált cserépkészítő sablon és az elbeszélések alapján a technológia a következő volt. Egy sindü nagyságú deszkát fémszalaggal szegélyeztek olyan módon, hogy a fémszalag pereme magasabban álljon, mint a deszka lapja. E lapra aztán kevés homokot szórtak, majd agyagot préseltek bele. A mintába préselt nyers agyaglemezt aztán homokozott felületre borították száradni, majd kiégették. Az egyenetlen száradás miatt a nyers cserép közepe felpúposodhatott, ez ellen a szélek alátámasztásával (a cserép szélének a szomszéd cserépre rakásával) védekeztek. A jelek szerint száradás közben néhány tyúk, macska vagy kutya is végigsétált a képlékeny agyaglemezeken.A rajzolatokat bemélyíthették a fába is – ilyen mintás sablon azonban nem került elő. A rajzos cserepek előállítása esetenként sokkal egyszerűbb is lehetett. Az ismétlődő homokszórás során ugyanis a nedves homok olyan vastaggá vált a deszka felületén, hogy abba a kéz ujjaival, vagy valamilyen eszközzel mintát lehetett rajzolni, amelyik néhány következő sindün is megmaradt. Más cserepeken (például a kúpcserepeken) a mintát belekarcolták a nyers cserépbe.  

Forrás : http://vargageza.tar.hu/