A 2007. tavaszán Csíkban tartott előadásaim anyagának összefoglalása.

A székelység eredetéről mintegy százötven éve folyó vita csupán egy mondvacsinált álprobléma, amely akkor keletkezett, amikor a finnugrizmust Haynau gazdái trónra segítették a Magyar Tudományos Akadémián.

A mindenkori megszállók akaratát tükröző finnugrizmus szerint a magyar krónikákban olvasható hun történetet Kézai Simon mester nyugati krónikák alapján alkotta meg, ezért sem a hun történet, sem az annak részét képező Csaba-monda és székely eredethagyomány nem hiteles. Az eredethagyomány szétrombolása érdekében azt próbálják elhitetni, hogy a székelységet az árpádházi királyaink idejében telepítették Erdélybe; valamint, hogy a székelység eredetileg török nyelvű segédnép lett volna, amely idővel - idegen népekkel körülvéve, a magyar nyelvterület szélén - elmagyarosodott volna.

Ezeket az alátámasztást nélkülöző elméleteket legutóbb Kristó Gyula fogalmazta újra ("A székelység eredete", Székelyföld, 2000/4.). Művére válaszképpen írtam \"A székelység eredete\" c. kötetemet, amely eddig két kiadást ért meg (2001., 2004.).

A székely kérdésnek három lényeges összetevője van:

- Milyen kapcsolatban álltak a hunokkal?

- Mikor költöztek Erdélybe?

- Volt-e a magyartól eltérő "eredeti" nyelvük?

A három kérdésre a hagyomány a jól ismert választ adja. Attila népe voltak (Anonymus), akik az Attila halála után kitört harcok miatt Csigle mezejére menekültek s attól kezdve magukat nem hunoknak, hanem székelyeknek nevezik (Kézai). A székelyek a legmagyarabb magyarok s Attila halála óta laknak Erdélyben. Az árpádi honfoglaláskor ugyanazt a területet kapták meg, amelyet korábban is választottak maguknak (Thúróczi).

Az újabb írástörténeti felismerések és felfedezések a hagyományt igazolják. Ugyanerre az eredményre jutunk akkor is, ha ellenőrízzük a finnugrista meséket (például az ősgeszta hipotézist), ha megértjük a saját krónikáinkat (például Csaba királyfi történetét) és ha figyelembe vesszük a források (a Tarih-i Üngürüsz és Jordanes) agyonhalgatott adatait is.

 

 

A finnugrizmus az ősgeszta hipotézissel próbálja meg hitelteleníteni a hagyományt. Azt állítják, hogy a magyar krónikák a nyugati krónikákból másolt (feltételezett) magyar ősgesztából alakultak ki, ezért a magyaroknak saját történetírásuk és - ebből következőleg - saját hun hagyományuk nem lehetett. Szerintük a hun származástudat a néhány példányban készült, latin nyelven írt és a városokban láncra kötve tartott krónikáink hatására terjedt volna el az eldugott székely völgyekben.

Az ősgeszta hipotézist - természetesen - több körülmény is cáfolja. Például az, hogy a szkíta kortól a magyar honfoglalásig vannak hiteles történeti forrásaink az elődeinkkel azonosítható pusztai népek könyvtárairól, történeti és vallási tárgyú köteteiről. S nehéz lenne azt hinni, hogy éppen a magyarok ne rendelkeztek volna hasonlókkal.

A szláv írást megteremtő Cirill kifejezetten azt állítja a 800-as évek végén, hogy a magyarok és az avarok a saját írásukkal írt Szentírást használják az egyházi szertartások során.

Anonymus is, akit a legkorábbi krónikásunkként emlegetnek a finnugrista szerzők, több évkönyvet nevez meg forrásaként akkor, amikor Álmos Volgán történő 884-es átkelését említi. Ezek magyar évkönyvek lehettek, mert az évszám egyetlen nyugati krónikában sem szerepel s mert a nyugati krónikaírók csak évek múltán értesülhettek a magyarok elindulásáról (ezért is szerepel a nyugati évkönyvekben későbbi időpont a honfoglalás dátumaként). Kristó Gyula maga is elismeri, hogy a liber "könyv" többes számát nem tudják magyarázni. Ez azonban nem akadályozta meg a finnugrista szerzőket a sztyeppi magyar történetírás letagadásában.

Az ősgeszta hipotézist cáfolja még, hogy krónikáinkban olyan hiteles adatok szerepelnek (például a perzsáknak kölcsönadott 20 000 lovasról), amelyek nem származhattak nyugati krónikákból, csak a saját hun-magyar hagyományból. A Tarih-i Üngürüszben például sokkal nagyobb súllyal szerepel a honfoglalás előtti kor, mint az azt követő időszak - s ez a sztyeppi eredetű történeti források egykor volt bőségére utal.

 

A hun történetet igazoló szabírhun eredetű krónikás adat Csaba királyfi alakja és igen hosszú életkora is. A magyar krónikák szerint ugyanis Csaba megélte legidősebb fia visszaindulását a Kárpát-medencébe. Ezt a finnugrászok a magyar krónikák megbízhatatlanságának bizonyítékaként emlegetik. Hiszen - mondják - Attila fia nem érhette meg az árpádi honfoglalást.

Azonban, ha megértjük ezt az adatot, akkor a kép egészen másképpen fest.

A Csabáról írtakat ugyanis alátámasztja a bolgár hagyomány, amely szerint a Csabának megfelelő hun királyfi 108 évet élt. S az avarok Attila halála után éppen 108 évvel foglalták vissza a Kárpát-medencét. Vagyis Csaba királyfit nem egyetlen személynek, hanem a független szabír dinasztiát jelképező hősnek kell tekinteni, az első visszatérés időpontja pedig nem az árpádi, hanem az avar honfoglalás évével azonos. Lényeges, hogy a Tarih-i Üngürüsz szerint a visszatérők (avarok és szabírok) velük azonos nyelven beszélőket találtak a Kárpát-medencében.

A legelső székely csoportok nem az avarok közül kerültek ki (mint azt némelyik történészünk feltételezi), hanem már az avarok bejövetele előtt is (kézenfekvően a hun kor óta) itt éltek.

Megerősíti a hun történetet Jordanes is, aki szerint az általa felváltva szabírnak, vagy onogurnak nevezett nép (Csaba népe) egyszer már járt a Kárpát-medencében.

Mivel a Bíborbanszületett szerint a magyarok régi neve a szabír (szavartü aszfalü), ezért a bizonyítás zárt rendszert alkot. Az Attila halálát követően tárgyalt különböző népneveken (szabír, onogur, avar, székely) a magyarság időszakosan függetlenedett csoportjai jelennek meg a forrásokban, akik eredetileg hunok voltak, később pedig magyarok lettek.

Ha megértjük a Csaba monda lényegét, akkor világossá válik a hun-magyar-bolgár kútfők híradása az önálló szabír dinasztia történetéről, amely híradás egyúttal a székely történetet is alátámasztja.

 

 

A tusnádi Vártetőn (egy koraközépkori, azaz Attila halála után használt, a gepida területeken kívül épült vár romjai között) fedezte fel Jánosi Csaba geológus az 1. ábrán látható Tejút-jelképet és uralkodói tamgát (nemzetség, vagy birtokjelet) egy sziklába vésve.

A hun korban elterjedten használt tamga egy mai aláírásnak, vagy pecsétnek felel meg. Formai megfelelői kusán érmen, obi-ugor rajzon, a boszporuszi és a bolgár uralkodói tamgák között, a szilágysomlyói gepida kincs hun eredetű boglárján, valamint egy XII. századi magyar ezüstdénáron is megtalálhatók. E nemzetségjelek a Nimróddal azonosított Orion csillagképet ábrázolják, s ez egyezik a Thúróczy krónika állításával, miszerint Attila Nimród leszármazottjának tekintette magát. A nemzetségjelként szolgáló tamgák egyértelműen jelzik a tényleges vérségi, vagy legalább a vérszerződésekkel létrejött kapcsolatot. Mindegyik tamga eltér a másiktól néhány részletében, mert az uralkodók egyéni jelvényeként szolgáltak (amely azonban jelezte a családhoz való tartozást is). A tusnádi sziklán lévő változat Attila Irnik/Hernák nevű fiának jelvénye is lehet, akit (az első) Csaba királyfival azonosíthatunk.

Ez azt jelenti, hogy a tusnádi Vártető a székelyek legelső és legfontosabb erdélyi erőssége lehetett Attila halálát követően.

E következtetést megerősíti a tamga mellett lévő égigérő fa (Tejút) ábrázolás. Ez a ligatúra (jelösszevonás) az ősvallás és a hun-magyar dinasztia legfontosabb jelképe, amely a királyi hatalom égi eredetét fejezi ki. Az égigérő fát (Tejútat) ábrázoló jelképeknek sok változata ismert, közös jellemzőjük, hogy grafikai megfogalmazásukhoz gyakran használtak ősvallási jelképekből kialakult székely szójeleket. Az ábrázolási hagyomány mintegy 4000 éves előzményekre megy vissza és máig él a magyar címer kettős keresztjében, vagy a 3. ábrán látható veleméri sindü rajzán, valamint az erről Szervátiusz István által készített kercaszomori emlékműben .

A Tejút jelkép a hatalom égi eredetére utal, a Nimród tamga pedig a családhoz és a személyhez kötődik. Együttes használatuk indokolt, mert - az égi szarvasvadászat jelkészletének elemei lévén - együvé tartoznak. Az egyik a vadászat helyszínét ábrázolja (a Tejútat), a másik pedig a vadászt (a királyi dinasztia ősét).

Hasonló kettősség a magyar címerben is megfigyelhető, ahol az árpádsáv a családra, a kettőskereszt pedig a hatalom égi eredetére (a Tejútra) utal. Tovább erősíti a párhuzamot, hogy az ősvallás szerint a világ közepén elképzelt négy szent folyó a Tejútból kapja a vizét, azaz az árpádsávok megfeleltethetők a Tejútjelképeknek. Ebből következően a mai magyar címer szerkezete, jelkészlete és az általa kifejezett világnézet eredeti hun hagyományon alapszik.

A két tusnádi jel együttes értelme a következőképpen fogalmazható meg: "Csaba, Isten kegyelméből a világ ura". Ez természetesen csak egy megközelítő magyarázat, mert a jelképek értelme többféleképpen is megfogalmazható. Fonetikus olvasata csak részben adható meg, mert nem tudjuk, miként ejtették a székely uralkodó nevét s az égigérő fa alatt látható "sarok" jel fonetikus volta is kérdéses lehet. Az égig érő fa olvasatából csupán az "Isten" szó bizonyos - ez egyúttal a felirat készítőinek magyar nyelvéről is tanúskodik.

Ha ez a két sziklába vésett jelkép egyidős a várral (s ez a legvalószínűbb), akkor az a székelyek koraközépkori jelenlétének írásos bizonyítéka.

A finnugrista (árpád-kori) betelepítés-elmélet legnagyobb hibája, hogy semmilyen adatra nem támaszkodhat. Kristó Gyula Anonymusra hivatkozik, aki a bihari vár ellen vonuló székelyek említésével szerinte amellett szól, hogy 1200 körül komoly székely településnek kellett ott lenni. Anonymus azonban egy szóval sem állítja, hogy helyben lakó székelyek ostromolták volna meg Bihar várát, sőt kifejezetten azt említi, hogy elébe mentek Árpád hadainak - ezért nincs lehetőség bihari székely telepek feltételezésére.

A székelyek beköltözésének egyetlen hiteles forrása a magyar krónikás hagyomány, amely ezt a hun birodalom összeomlásához kapcsolja.

A királyi Magyarország néhány helyén később felbukkanó székely név nem az egész székely népre vonatkozik, hanem kisebb csoportokra, például ott szolgáló határőrökre (mert a székely szó "őr" jelentésű foglalkozásnévként is szolgált egykor).

Marad még az a kérdés, hogy hol lehetett az a Chiglemező, amelyen a székelyek először összegyülekeztek volt a krónikáink szerint. A Chiglemező nevet egyesek török eredetűnek tartják, azonban - a turkológus Németh Gyula megállapítása szerint - a török nyelvekben a csigle, vagy csigla szó nem fordul elő. Ezért e név török eredeztetéséről több szót ejteni felesleges.

A tusnádi sziklajelek fényében sokkal valószínűbbnek tartjuk Nagy János 1879-ben közölt álláspontját. Szerinte a csupán a krónikáinkban szereplő Chigle szó a Csík-ból keletkezett egy téves olvasatnak köszönhetően.

Ez azt jelenti, hogy a székelyek Attila halálát követően Csíkban telepedtek le, s a Csíki-medence bejáratának védelmére építették a tusnádi várat. Ez a vár azt az útvonalat védte, amely a Csíki-medencét összekötötte az Olt alsó folyásánál, a Kárpátoktól délre lakó hunok (Csaba királyfi hunjainak) területeivel.

 

A székelyeknek nincs a magyar nyelv többi nyelvjárásától megkülönböztethető önálló nyelvjárása és ilyennel korábban sem rendelkeztek. Sőt, a székelyek által lakott terület olyan kisebb nyelvjárási területekre tagozódik, amelyek mindegyikének van a nyugati magyar nyelvterületen megfelelője. Ez arra utal, hogy a kárpát-medencei magyar nyelvterület alapjai esetleg még a hun korban alakulhattak ki, s a székelyek Erdélybe vándorló csoportjai ezt a nyugatról magukkal hozott hun-kori nyelvi mintázatot mentették át Erdélybe Attila halála után. Az avar és szabír betelepülők e nyelvi tarkaságot tovább fokozhatták. A székelyek azonban ezzel együtt is mindig magyarul beszéltek, s nincs semmilyen okunk annak feltételezésére, hogy valaha is más nyelven beszéltek volna. A magyar nyelvterület határán, idegen népek között élvén erre nem is lett volna lehetőségük.

Jellemző, hogy Kristó Gyula a székelyek elő- és utóvéd szerepéből következtet az egykori török nyelvükre. Talán felesleges is ezt cáfolni, hiszen nyilvánvaló, hogy azonos nyelvű népcsoportból is lehet elő- vagy hátvédet szervezni. A székelyek elő- és hátvéd szerepe éppen annak bizonyítéka, hogy (korábban is itt élvén) nem vehettek részt a levédiai vérszerződésben, ezért aztán Árpád honfoglalói csatlakozott népként bántak velük.

 

Ipolyi Arnold Magyar Mythologiájában örökítette meg azt a szokást, miszerint a székelyek a Tejútra tekintve emlékeznek meg Csabáról és Attiláról. Ennek a rendkívüli jelentőségű híradásnak nem volt nagy visszhangja, mert nem értették. Az ősvallási képzetek és az ősvallási jelképekből származó székely szójelek segítségével azonban meg lehet világítani.

Eleink vallása szerint a meghalt hősök lelkei egyesülnek az égigérő fával azonosított isteni ősapával, annak ágain lakozván haláluk után. Ugyanitt üldögélnek a születendő gyermekek lekei is. Mivel az égig érő fa látható része a Tejút, Ipolyi Arnold egy fennmaradt ősvallási képzetről tájékoztat bennünket. Ez a híradás igazolja a tusnádi jelképek és párhuzamainak fenti értelmezését. Nyilvánvalóvá teszi, hogy a székelyek és a magyar királyi dinasztia eredethagyománya (ideológiája és jelkészlete) hun eredetű, Kézai hun története pedig hiteles forrás.

A Thúróczy krónikában fennmaradt, hogy Attila Nimród leszármazottjának tartotta magát. Az 1. ábrán látható tusnádi jelképek fényében ez az adat is a hun eredethagyomány hiteles töredékének bizonyul. Ugyanis Nimród és két fia megfelel a Tejúton csillagszarvast űző Orion és Gemini (Ikrek) csillagképnek (lapp és indián mítoszokban találunk hasonló vadászokat). E csillagokból kirakott történetet azonban semmiféle hunfalvista okoskodással nem lehet a nyugati krónikákból levezetni, mert ott ilyesmiről szó sincs.

A tusnádi Vártetőn azonban sziklába van vésve a Tejút (az égig érő fa) rovásjelekből álló rajza és egy hun-székely uralkodó tamgája, a hun hagyomány írásos bizonyítéka.

 

Fontos érvet szolgáltat az írástudomány . A hunok ismerték a ma székely rovásírás néven számontartott (eredetileg azonban hun, vagy szkíta írásnak nevezett) nemzeti írásunkat. Szkíta és hun tárgyakon székely betűs feliratok találhatók, közülük egy, esetleg kettő betűkből álló, valamint több további szójeles felirat is magyarul olvasható, vagy értelmezhető. A székely írást - az akrofónia (betűk kialakulása szójelekből) folyamatának tanúsága szerint - magyarul beszélő nép alkotta meg, ezért a székely íráskapcsolatok a hunok magyar nyelvűségét és a krónikáink hun történetét igazolják.

Beszédes bizonysága mindennek a 8. ábrán látható nikolsburgi "tprus" jel is, amely az énlakai és a tusnádi ligatúrákhoz hasonlóan az égigérő fát (Tejútat) ábrázolja. A sokáig nem értett "tprus" hangalak tapar us "szabír ős" jelentése is azokat a mítoszokat és történeti kapcsolatokat idézi, amelyeket a fentiekben kifejtettünk s amelyek a magyar krónikák hun történetében is ránk maradtak.

Nincs tehát okunk a forrásra nem támaszkodó, nemzet- és tudományellenes finnugrista elmetákolmány komolyan vételére; mert a székely néphagyomány, a jelkincs és a történeti források egyaránt azt bizonyítják, hogy a székelyek a szabírhunok (Csaba hunjainak) maradékai.