A paziriki nemezszőnyeg az eltelt évezredek ellenére is megőrízte gyönyörű színeit, amivel méltán ejti ámulatba a szemlélőt. Azonban ezen a leleten nem a színek és a szőnyeg tartóssága jelenti az igazi szenzációt, hanem a mintázatban rejlő üzenet. Mert a mintázatban írásszerű jelképeket találunk, amelyek megfejtésével, vagy elolvasásával a szkítákról is megtudhatunk egyet s mást.

 

Egykor ugyanis nem öncélú diszítéseket tettek a használati tárgyaikra a népek (különösen a kőkori hagyományokat hűen őrző sztyeppi népek), hanem olyanokat, amelyek kifejezték a világnézetük (vallásuk) legfontosabb témáit. S a szkíta vallás legfontosabb témája - ahogy ez egy észak-eurázsiai lovasnéptől várható - az ég és Föld összeköttetését biztosító világoszlop, amelyen képletesen a sámán, vagy a szakrális uralkodó kapcsolatot tartott az égiekkel. A vallási párhuzamok alapján a megszemélyesitett világoszlop azonos volt az első emberrel, akinek testéből a világ részei keletkeztek s aki a nép ősatyja is volt. Ez esetben is erről van szó.

 

Ha kivágjuk a minden második sorban ismétlődő mintát, akkor az 1. ábrán látható "jm" (Jóma) jelet kapjuk, amelyet "Az Éden írása" c. tanulmányunkban már részletesebben ismertettünk. A székely írásjelekkel való formai megfelelések miatt a jelet olvasni is tudjuk. Azt gondoljuk, hogy ezekkel a jelformákkal a szkíták is ugyanazokat a hangokat jelölték, mint a székelyek. Ugyanis egy jellegzetes, kőkori eredetű ligatúrát alkotnak, amely Eurázsiában és Amerikában is elterjedt lévén, ugyanazt a szintén széles körben elterjedt istennevet, Jóma nevét jelölte.

 

A jel rendkívül fontos lehetett a szkíták számára, ha a lineáris változata megismétlődik a tiszalöki szkíta edény rajzolatán is. Ez azt jelenti, hogy a Pazirik és Tiszalök között elterűlő hatalmas területen a szkíta korban (Kr. e. 500 táján) ugyanazt a vallást, írást és talán nyelvet is használták. A forrásokból tudjuk ugyan, hogy a szkíták több nyelvet használtak s legalább 50 törzsük volt, a kultúrájuk (világnézetük és jelképrendszerük) azonban - e jelek szerint - egységes lehetett.

 

 

 

A jel párhuzamai megtalálhatók a magyar jelkincsben is, például az 531 táján a hunok számára készített Szent Korona zománcképein (Krisztus térdén, stb.), vagy csángó hímes tojásokon. A legtöbb párhuzamot azonban az amerikai indiánok jelei között találjuk, s éppen ez igazolja a ligatúra kőkori eredetét.

 

 

Feltételezhetjük e ligatúra alapján azt is, hogy a szkíták ismerték a magyar nyelv elődjét, de legalább ezt a - két magyar szóból álló - istennevet. Ebből persze még nem lehet minden kétséget kizáró módon bizonyítani a szkíták nyelvének hovatartozását. Elvileg elképzelhető, hogy a szkíták (a szkíták Pazirikban temetkező csoportjai) ezt a jelképet és a véle jelölt istennevet csak a szomszédaiktól tanulták el, a nyelvük azonban nem volt azonos a magyar nyelvvel, vagy elődjével. A jel ugyanis olyan nagy távolságokra szóródott szét és olyan nagy időbeli távolságokat hidalnak át a különböző előfordulásai, hogy nehéz lenne mindegyik területen és korban a magyar nyelv használatát feltételezni. Valószínűbbnek tűnik az, hogy a ligatúrát és a két magyar szóból összetett Jóma istennevet a magyar ősvallás terjedésével együtt más nyelven beszélő népek is átvették Eurázsiában és Amerikában is.

A jel tehát nem tekinthető végleges és biztos bizonyítéknak; csupán egy újabb adat, amely a szkíta-magyar nyelvrokonságot, vagy nyelvazonosságot valószínűsíti.

 

 

 

Az összetett jel egy lépcsős toronytemplomot ábrázol, amelynek a belsejében az ismert, fonetikus "jm" (Jóma) ligatúrát találjuk. Ez a ligatúra az égig csapó hullámtarajt ábrázoló székely "j" (Jó) és a hegyekből rakott, magasba vezető lépcsőt ábrázoló "m" (magas) jelből van összetéve.

 

 

Ezt a ligatúrát JóMa alakban ejthették ki. Némi joggal feltételezzük, hogy a szkíta nyelv tartalmazhatta a Jóma szót, vagy egy hasonló hangalakú szót, amely a kökorban a világoszloppal azonosított isten neveként szolgált Eurázsia és Amerika nagy részén. Ez az összetett szó a magyar jó szóból és a magas, mál, mart szavak tövéből áll. A Jóma egy kőkori isten neve, amely fennmaradt pl. a finn jumala "isten" szóban és az iráni Jima isten nevében is. Emlékeztetnünk kell arra, hogy Jima volt az, aki a varát építette, azaz e mítosz kapcsán ismét egy magyar szóra bukkantunk. Ez a vara - Makkay János szerint - földből épített lépcsős toronytemplom lehetett, amilyennel a szkíták rendelkeztek. Egy ilyen lépcsős toronytemplom rajzát (jelképét) látjuk a szőnyeg mintáiban.

 

Okunk van lépcsős toronytemplomra (piramisra) gondolnunk azért is, mert az amerikai totonák indiánok egyik kőből épült lépcsős piramisán ugyanezt a ligatúrát fedezhetjük fel. Az indiánok a piramis tetejére vezető lépcső szélébe vésték bele, azaz szintén az égbe vezető út jeleként használhatták.

 

Ez a párhuzam azt jelzi, hogy a ligatúra legalább 12 000 éves lehet, ugyanis a leggyakrabban hangoztatott nézet szerint az indiánok ősei Szibériából kb. 12 000 évvel ezelőtt mentek át Amerikába.