A fenti rajzra egy keltákkal foglalkozó (egy ausztriai kelta múzeum által kiadott) füzetben bukkantam a Nemzeti Múzeum régészeti könyvtárában. Mivel a könyvtárnak állítólag nem volt működő másológépe (a rossz nyelvek szerint az csak kiválasztottaknak hajlandó működni), kénytelen voltam kézzel lerajzolni (1. ábra). Az index.hu "50 000 éves magyar írásbeliség" fórumán aztán helyreigazítottak, hogy ezidőtájt Tiszalök környékén nem kelták, hanem szkíták éltek, amiben tökéletesen igazuk van.

 

Számunkra e bögréről az írásszerűnek látszó és - mint látni fogjuk - annak is bizonyuló rajzolat az érdekes. Annál is inkább, mert közeli párhuzamát ismerjük egy paziriki szkíta szőnyeg ről. A paziriki és a tiszalöki rajzolat összevetése szemléletesen mutatja meg, hogy a két technológia (a szövés és a feltételezhető agyagba karcolás) miképpen befolyásolja az írásképet. Az agyagba karcolás - érthetően - lineárissá tette a jeleket.

 

A sajátos ligatúra (jelmontázs) közepe mindegyik leleten a Jó jele (egy kacskaringó), a kerete pedig a székely "m" (magas) megfelelője, a "magasba vezető út" jele. A két jel együtt egy kőkori isten (Jóma) nevét jelöli. Ez az istennév (vagy változata) több nyelvben is kimutatható Eurázsiában és Amerikában s ugyanezeken a területeken találjuk meg a jellegzetes "Jóma" ligatúra egymáshoz hasonló változatait is. A paziriki és tiszalöki változat azt bizonyítja, hogy ennek az istennek a tisztelete jellemző volt a szkítákra.

 

A Jóma ligatúrát keretező jel azonban némiképpen eltér a paziriki és a tiszalöki esetben.

 

 

 

 

A paziriki szönyegen látható keret félreérthetetlenül egy lépcsős toronytemplom ábrázolása. A tiszalöki bögrén azonban már két lineáris jel (háromfogú fésűk) helyettesítik a piramis lépcsőit, ezek fogják közre a kacskaringó alakú jó jelet (2. ábra).

Ebből a felcserélhetőségből következik, hogy a ferdén elhelyezett "háromfogú fésű" az égbe vezető lépcső (a magasba vezető út) lineáris ábrázolása.

Ilyen jelformák (háromfogú lépcsők) a kínai írásban is találhatók, ahol a jelentésük: kaptató. Azaz a kínai írásban is a magasba vezető utat jelölik.

Mivel a jel az indián párhuzamok alapján kőkori eredetű, ebből következően a szkíták és a hunok elődeitől kerülhetett a kínai írásba s nem fordítva. Ugyanis Szibériában már a kőkorban is léteznie kellett ennek a jelnek (mert az indiánok ősei Szibérián keresztül jutottak Amerikába). Kínában ehhez képest csak későbbi előfordulásait ismerjük, ezért nincs okunk azt feltételezni, hogy ott is a kőkor óta használják.

 

 

 

 

 

 

A 3. ábrán látható kacskaringó alakú szkíta jel közeli megfelelője a csukcs szójelek között szintén a jó fogalmát jelzi; a mártonhelyi freskón folyó (egykor: jó) jelentésű; szögletesebb változata a székely írásban a "j" hang jele (ez a betűnk a jó szójeléből alakult ki az akrofónia során)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A háromfogú fésűk kétféle elhelyezésére azért került sor, mert egy lépcsős toronytemplom oldalát is ábrázolni kellett. Azaz a szkíta írásban (amelyet a székely írás ősének tekinthetünk) a jelformák irányultsága még nem rögzülhetett egyértelműen. Ebből az is világos, hogy a székely írás íránya nem lehetett "eredetileg" jobbról balra haladó - mint azt oly sokan állítják.

A jelek Jóma nevét rögzítik. Ez a jel és a hozzá kötődő istennév gyakorlatilag változatlan formában vészelte át az évtízezredeket Eurázsiában és Amerikában is. Ezért azt kell feltételeznünk, hogy a szkíták ehhez a jelhez szintén a Jóma hangalakot (vagy egy ahhoz hasonló hangalakot) kötötték.

Ez az istennév két magyar szóból álló összetétel, a jelmontázs két székely jel őse (vagy rokona). Azaz a tiszalöki szkíta bögrén a kőkori magyar nyelv és kultúra nyomát találjuk.

 

 

Írástudomány linkgyűjtemény